Interjú Papp Magorral, a pilot szakmai vezetőjével
Működik az Alapellátás-fejlesztési Modellprogram
Az első hónapok „helykeresése”, a különböző felmérések befejezése után immár ténylegesen működnek a svájci hozzájárulásból finanszírozott Alapellátás-fejlesztési Modellprogram praxisközösségei. Az eddigi tapasztalatokról Papp Magort, a pilot szakmai vezetőjét kérdeztük, aki az Országos Alapellátási Intézet keretében felügyeli a Heves, Borsodnádasd, Jászapáti és Berettyóújfalu térségében zajló munkát.
- A megszokottakon – orvos és praxisnővér – kívül számos új szereplő jelent meg a modellben. Kik ők, mi a munkájuk, egyáltalán: milyen struktúrában épül föl egy-egy praxisközösség?
- A praxisközösségek mindegyikében 6-6 háziorvos dolgozik, s közülük az egyik látja el az úgynevezett praxisközösségi koordinátor feladatát, így lényegében ő tölti be a helyi vezető szerepét, s ennek megfelelően felügyeli a közösségben zajló szakmai munkát. Ennek keretében többek között rendszeresen tart praxisközösségi értekezleteket az orvosoknak, illetve a doktorok munkáját segítő szakembereknek. Az ő jobb keze a népegészségügyi koordinátor, aki a prevenciós ellátások fejlesztése és kivitelezése mellett a projekttel kapcsolatos adminisztratív munkát végzi, illetve a munkaüggyel kapcsolatos tennivalókat is intézi. Röviden összefoglalva: a praxisközösségi koordinátor az orvosok működését koordinálja, valamint a népegészségügyi koordinátorét, míg az utóbbi a többi szakemberét, illetve a segédegészségőrökét.
- Az orvosok közötti szakmai munkát valahogy úgy képzeljük el, mint amivel annak idején az irányított betegellátási modellben kísérleteztek? Esetmegbeszéléseket tartanak, eseteket menedzselnek, esetleg közös, maguk között alkalmazott kis „segédprotokollokat” fogalmaznak meg?
- A modellben – betartva természetesen a szakma szabályait és az érvényben lévő ellátási protokollokat – a háziorvosok megtartják gyógyítási szabadságukat. Feladatuk elsősorban az, hogy – a betegellátástól elkülönített időben – a praxisukba tartozók egészségi állapotának monitorozásával már a különböző betegségek és szövődmények megjelenése előtt kiemeljék a különböző rizikócsoportokba tartozó klienseket, s az új szakemberek közreműködésével elősegítsék állapotuk javulását. Mondanék egy esetet a gyakorlatunkra: diabéteszes csoportot indít például a praxisközösségben dolgozó dietetikus. Ezt értekezletükön megbeszélik az orvosok, eldöntve: ki-ki végignézi saját praxisában, hogy mely betegeinek lenne hasznos a részvétel, majd ennek megfelelően behívja őket, s megbeszéli velük, hogy miért ajánlja, miért lenne fontos a csoportfoglalkozásokon való részvételük. A megbeszéléseken nyilván automatikusan felvetődnek különböző szakmai kérdések is. Például, „itt van nálam egy beteg, aki elzárkózik mindenfajta együttműködéstől, te mit csinálsz ilyenkor?”...
- Nézzük a többieket!
- A népegészségügyi szakember és a praxisközösségi nővér együttese külön szűrési csapatot alkot. A programba történő egyik fő belépési pont ugyanis éppen az általuk végzett egészségi állapotfelmérés, amely kiterjed a négy praxisközösséghez tartozó terület minden egyes lakosára. Ily módon a program ideje alatt közel 50 ezer ember szűrését, vizsgálatát végezzük el. Az úgynevezett ellátási út a felmérés eredményének, vagyis az egyén rizikóállapotának megfelelően vezet tovább. Amennyiben a kliens egészségesnek találtatott, úgy közösségi egészségfejlesztési programokat ajánlunk neki. Abban az esetben, ha valamilyen rizikó merült fel, úgy életmód-tanácsadásra küldjük, akkor viszont, ha valamilyen betegség gyanúja körvonalazódik, a háziorvos által, előjegyzés alapján végzett prevenciós rendelésre irányítjuk. Más a helyzet, ha a szűrés során valamilyen konkrét betegséget sikerül „fülön csípni”, ekkor a páciens útja rögtön a háziorvos úgynevezett betegrendelésére vezet.
- Miért így kezdték, s nem egy „normális” általános orvosi vizsgálattal?
- Ez a modell a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel nagyobb súlyt kíván fektetni a megelőzésre, az életmódváltásra, az egyéni szerepvállalás fontosságára. Közismertek a számok: míg az egészségügyi ellátórendszer 11, a környezet 19, a genetikai állomány 27, addig az életmód 43 százalékban befolyásolja az egészségi állapotot. Ha azt akarjuk, hogy minőségi változás következzen be a lakosság egészségében, akkor alapvetően az életmódon kell változtatni. Érdemi népegészségügyi fordulathoz azonban egymagában az orvos ideje és szakmai profilja nem elegendő. Ezért van szükség az új szakemberek bevonására.
- Külön egészségi alap-állapotfelmérést végeztek a roma lakosság körében. Hogy sikerült egy ilyen vizsgálatot – amelyet egyébként a hazai egészségügyi, népegészségügyi szakemberek évtizedek óta hiányolnak – keresztülverekedniük?
- A vizsgálat célja az volt, hogy célzottan feltérképezzük a roma lakosság egészségjellemzőit annak érdekében, hogy hatékonyabban tudjuk segíteni egészségi állapotuk javulását. Ehhez külön engedélyt kértünk és kaptunk az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságától (ETT TUKEB).
- Konkrét orvosi vizsgálatot végeztek vagy csak kérdőíveset?
- Is-is. Fizikális és kérdőíves, egyszóval komplex vizsgálat volt. Teljes körű, reprezentatív felmérés.
- Miként fogadták az érintettek?
- Jól. A praxisközösségek minden egyes orvosa mellett dolgozik két-két félállású segédegészségőr, akik az Országos Roma Önkormányzat, illetve a helyi háziorvos javaslata alapján kerültek a programba. Ők, valamint az egyes roma közösségek „véleményvezérei” jelentős segítséget nyújtottak a felmérés kivitelezése során.
- S mi derült ki?
- A kiértékelés még zajlik, a felmérés eredményeiről a közeljövőben tájékoztatjuk a közvéleményt. Annyit azonban elöljáróban elárulhatok, hogy az adatok figyelemre méltóak, akár több fontos, egészségpolitikai intézkedést is maguk után vonhatnak.
- Szakmai berkekben hallani olyan történetet, hogy a beteg azért nem vett be bizonyos antibiotikumot, mert annak színe rosszat jelent a roma kultúrában.
- Sajátosságokkal mi is találkoztunk.
- Kicsit konkrétabban…
- Fontos tudnunk és értenünk, hogy a romák egy része kulturális okokból másként áll az egészségügyi ellátórendszerhez, esetenként gyengébb az együttműködési készsége. A kollégák jelzése szerint külön kihívást jelent a roma férfiak bevonása az ellátásba, legyen szó akár szűrésről, akár konkrét orvosi kezelésről.
- Minden egyes praxisközösségben dolgozik egy-egy gyógytornász, dietetikus, illetve egészségpszichológus. Egyes szakmai vélemények szerint amennyiben van rá pénz, egyszerűbb új szakembereket vinni egy területre, mint pontosan és jól „belőni”, mire is használják őket helyben. A pszichológusoktól például egy belső felmérés tanúsága szerint a háziorvosok inkább a szorongó, depressziós betegek kezelését várják, a helyi iskolák a problémás gyerekeket küldenék hozzájuk – miközben az egészségpszichológus kompetenciája nem erre terjed ki.
- A pénzzel egy kicsit vitatkoznék, mivel a program indulásával párhuzamosan zajló egészségügyi béremelések némiképp „ellenünk dolgoztak”. Az emelt jövedelmekhez képest ugyanis már nem tudtunk annyival többet ajánlani, hogy ezért érdemes legyen több száz kilométerrel messzebb állást vállalni. Szerencsére a modell volt annyira vonzó, hogy nincsenek munkaerőgondjaink…
|
Receptre 20 perc futás |
| Az Európai Unió számos országában bevált gyakorlat az, amivel jelenleg nálunk a svájci modell próbálkozik. A jövő – derült ki a közelmúltban Barcelonában megtartott nemzetközi alapellátási konferencián – az úgynevezett integrált alapellátási modellé. A háziorvosok elöregedése, valamint folyamatosan csökkenő számuk egyébként nem csak Magyarországon jelent megoldhatatlannak tűnő problémát, hasonló helyzet tapasztalható a kontinens jó néhány államában. S bár Svédország és Norvégia ma még képes hiányzó alapellátóit magyar, illetve lengyel doktorokkal pótolni, de ez nyilván nem tart örökké. Változik természetesen a betegellátás módszere is. Mint Barcelonában kiderült, van, ahol gyógyszer helyett uszodajegyet, illetve napi 20 perc futást írnak fel – tömeges kiscsoportos mozgásprogramokat szervezve. Az alapellátásnak szerves része a dietetikus, a gyógytornász, a mentális problémákkal foglalkozó szakember, de van, ahol szociális gondozó vagy például a házi ápolás is csatlakozik az integrált rendszerhez. |
- Mennyien morzsolódtak le?
- Az induló csapat több mint 90 százaléka változatlanul velünk tart! Ez szerintem nagyon szép eredmény. De visszatérve az eredeti kérdésre: a praxisközösségben világosan meghatározott kliensutak vannak. Maradjunk a pszichológusoknál. A lelki egészséget felmérő kérdőív segítségével depressziószűrés is történik, s az itteni eredmény ismeretében vagy a háziorvoshoz, vagy a szakellátóhoz kell irányítani a beteget. De sok esetben elég a pszichológus által végzett stresszkezelés is. Az egészségpszichológus feladata a mi esetünkben elsősorban az életmódváltás segítése, tehát a különböző leszoktató – alkohol, dohányzás – programokban van fontos szerepük, de említhetném a túlsúlyosok problémáját is, hiszen az elhízás hátterében nem egy esetben lelki gondok állnak. A pszichológusok kompetenciája végzettségfüggő. Természetesen nagyobb szakmai mozgástérrel rendelkeznek azok a kollégák, akik már elvégezték a szakpszichológus-képzést, a munka nagyobb részét ugyanakkor valamennyien el tudják látni. Ehhez a modellprogram rendszeres szupervíziós támogatást is biztosít számukra. A szakdolgozók nagyobbrészt új szereplői az alapellátásnak. Ezért fontos, hogy a modellprogram tapasztalatai rajzolják meg – az igények és a munkavégzés hatékonysága alapján – tényleges helyüket az ellátásban.
- Többszörösen hátrányos helyzetű térségekről beszélünk, többszörösen deprivált lakossággal. Komolyan hiszik, hogy van ott mit keresnie egy dietetikusnak?
- Igen, persze nem lepényhallal és avokádóval. De abban igenis ők tudnak segíteni – mert ehhez bizony az orvosoknál jobban értenek –, hogy miként lehet kevesebb cukorral és sóval, zsír helyett esetleg olcsóbb étolajjal jó ízűre főzni a már ismert ételeket.
- Miként fogadták a különböző szakembereket?
- Kellett néhány hónap ahhoz, hogy a helybeliek megismerjék, miféle tevékenység áll a különböző szakmai elnevezések mögött. Ugyanakkor örülnek, hogy nőtt a helyben elérhető szolgáltatások köre.
- Jelenleg 199 alapellátási praxis tartósan betöltetlen, miközben a külföldre vándorló orvosok toplistáján az előkelő második-harmadik helyen szerepelnek a háziorvosok. Hogy lesz ebből – doktorok nélkül! –, akár a svájci modell alapján megújuló alapellátási rendszer?
- Fontos lenne az alapellátási életpálya felépítése, amelynek egyik sarokpontja az oktatás, valamint az anyagi és szakmai szempontból is perspektivikus munkavégzés feltételeinek biztosítása. Az orvosegyetemi képzésben például rendkívül alulreprezentált az alapellátás. Addig nem mennek háziorvosnak a fiatalok, amíg az egyetemi hat évből csupán néhány heti képzés jut a családorvosi tanszékeknek.
- A svájci program 2016 nyaráig tart. Mi lesz utána? Sokan megkérdőjelezik a fenntarthatóságát, bár a közelmúltban hivatalba lépett új egészségügyi szakállamtitkár egy konferencián épp arról beszélt, hogy tovább kívánják bővíteni – akár több száz praxis bevonásával is – a kísérletet.
- A későbbiekben nem kell majd több programelemre – módszertani, informatikai fejlesztés, kutatások stb. – hasonló nagyságrendű összeget költeni, s ez már önmagában olcsóbbá teszi a modell kiterjesztését. Az sem titok, hogy a program során fontos szempont a hosszú távú költséghatékonyság, a fenntarthatóság kereteinek kimunkálása. A tapasztalatok alapján mérlegelendő az is, hogy – az adminisztratív terhek csökkenése esetén – az új funkciók mely részeit lássa el az alapellátás jelenlegi személyzete, s hány praxis, illetve mennyi lakos ellátására indokolt egy-egy új szakembert alkalmazni. Az természetesen nem cél, hogy a jövőben mindenhol azonos alapellátási modell működjön.
Figyelembe kell venni a településszerkezetet, azt például, hogy míg Budapest jó pár kerületében néhány száz méterre, vidéken nem egy helyen 30-40 kilométerre van a legközelebbi szakellátó. A hatékony ellátás egyik kulcsa az is, hogy a jövőben a háziorvosok és asszisztenseik külön-külön is a jelenleginél szélesebb körű ellátási kompetenciával rendelkezzenek.
Az viszont már most látszik, hogy a közösségi alapellátó munka hatékonyabb, mint az egyéni munkavégzés, s az egymás közelében dolgozó orvosok szakmai együttműködése képes javítani az ellátás minőségét. Persze az is igaz, hogy még rengeteg kérdés vár tisztázásra. A modell mindenesetre komoly kitörési pontot jelent, bízom benne, hogy a kormány is meglátja benne ezt a lehetőséget.
