Kórkép negyven év elhibázott reformjairól

Olyan történeti és strukturális mátrixba helyezte a magyar egészségügy elmúlt négy évtizedét Orosz Éva közgazdász, amely egyszerre működik precíz kórképként és a politikai opportunizmus látleleteként. A kedd délutáni könyvbemutató nem pusztán egy újabb akadémiai kötet laudációja volt, sokkal inkább egy kollektív önvizsgálat gyújtópontja. Az MTA doktora, az ELTE Társadalomtudományi Karának Professor Emeritusa nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a globális trendek tükrében elemezze a mindenkori magyar kormányok válaszreakcióit, pontosabban azok krónikus hiányát a Meghiúsult felzárkózás, félresiklott rendszerváltozás. Látlelet a magyar egészségügy közelmúltjáról című kötetében.

A kötet szerkezeti íve a rendszerváltozás ígéreteitől a jelen rögvalóságáig vezet – mutatta be előadásában kötetét a szerző. Orosz Éva elemzési módszertana két pilléren nyugszik: egyrészt patikamérlegen méri a politikai döntések típusait, másrészt élesen elkülöníti a makro-, szakmai és mikrostruktúrák szintjeit, rávilágítva arra a rendszerszintű tévedésre, hogy egy-egy jogszabályi tollvonás (makroszint) önmagában képtelen megváltoztatni az orvos-beteg kapcsolatok és az informális hierarchiák évtizedes beidegződéseit.

A bemutatón prezentált adatok nem hagytak kétséget a leszakadás mértéke felől. Az egy főre jutó egészségügyi közkiadások – amelyek a rendszer fejlettségének legfontosabb indikátorai – bázisadatai valóságos történelmi drámát rajzolnak ki. 1992-ben Magyarország még az akkori cseh közkiadások 124 százalékán állt; 2024-re ez a mutató a cseh szint mindössze 57 százalékára zsugorodott. Miközben a régiós versenytársaknál a GDP-arányos egészségügyi ráfordítás emelkedő tendenciát mutatott, nálunk a domináns trend a folyamatos forráskivonás volt: a korábbi 5,9 százalékról 4,8 százalékra zuhantunk vissza.

Orosz Éva érzékletes számítása szerint, ha Magyarország 2024-ben csak a lengyel szintet elérte volna, az 1950 milliárd forint pluszt jelentett volna a kasszában, míg az EU27-ek átlagának elérése 3500 milliárd forintos többletet feltételezett volna. Ez a monumentális hiány határozza meg a mindenkori új kormányzat mozgásterét is, amelynek nemcsak egy fix összeget (például a szakmában emlegetett évi minimum 500 milliárd forintot) kellene garantálnia, hanem egy olyan kiszámítható kiadási pályát, amely a GDP százalékában és reálértékben is rögzíti a felzárkózási minimumot.

Az elpuskázott lehetőség

A humán veszteség oldala még ennél is húsbavágóbb. Bár a '90-es évek közepétől abszolút értékben javult a születéskor várható élettartam és csökkent az elkerülhető halálozás, relatív pozíciónk katasztrofálisan romlott. A 40 éves férfiak várható élettartama az EU14-ekhez képest 5,1 évről 6,7 évre szakadt le, míg a visegrádi országokhoz viszonyított egyéves hátrányunk mára 3,5 évre duzzadt. Orosz Éva külön kiemelte az elkerülhető – azaz a hatékony népegészségüggyel megelőzhető, valamint a megfelelő terápiával kezelhető – halálozások döbbenetes statisztikáját. Ha a magyar ráták 2018 és 2022 között csupán a csehországi szintet hozták volna, 95 ezerrel kevesebb 75 év alatti honfitársunkat veszítettük volna el.

A történeti reflexió során elhangzott: a kilencvenes évek elején elindult egy adekvát, a nyugat-európai trendekkel konform, a „szabályozott verseny” koncepciójára épülő reformfolyamat, amely azonban a '90-es évek közepén a külső gazdasági kényszerek és a megszorító, tűzoltó jellegű intézkedések miatt megtorpant. A 2010 utáni korszak ehhez képest radikális fordulatot hozott: a politikai és közigazgatási hatalom irracionális centralizációja felszámolta a társadalombiztosítási modell alapjait, és visszaállította a központi utasításos irányítást. A kormányzat ezzel történelmi esélyt puskázott el: a 2013 és 2019 közötti aranykort, a kiemelkedő gazdasági konjunktúra időszakát nem az egészségügy strukturális finanszírozásának rendezésére, hanem ideológiai és hatalomtechnikai centralizációra használta fel.

A kötet tizenkettedik és tizenharmadik fejezete a köz- és magánszektor összefonódásának kritikus metszeteit vizsgálja. A jelenlegi krónikus válság egy többdimenziós hiányállapot, forrás-, munkaerő- és szolgáltatáshiány, amelyet az adekvát kormányzás hiánya és a dezorganizáció mélyít el.

Hogyan csináljunk reformot?

Bár a könyv kézirata 2025 közepén lezárult, Orosz Éva finom optimizmussal, mosolyogva jegyezte meg, hogy a kötet azon kitétele, miszerint a rendszerből teljesen hiányzik a pozitív változások iránti bizalom, mára szerencsére elavulttá vált – utalva az április 12-ei választási eredményekre, és Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter kinevezésére. Ugyanakkor a tizennegyedik fejezet komplex ok-okozati hálója rávilágít, hogy a kormányzati elkötelezettség és a szakigazgatási kapacitás gyengesége évtizedes strukturális gátat jelentett.

A „hogyan tovább” kérdésére az utószó nem kész recepteket, hanem módszertani paradigmaváltást sürget. A „reformcsinálás” nem merülhet ki a szereplőkkel való puszta konzultációban; összehangolt, térségi és lokális szinten is kalibrált stratégia szükséges. Végezetül a professzor asszony megdöntötte a pénzügyi kormányzatok negyvenéves dogmáját, mely szerint „lyukas zsákba nem öntünk pénzt”. Orosz Éva szerint ez az érvelés alapvetően téves és megbénítja a rendszert, mert a mélyreható strukturális átalakítások megvalósítása és a források jelentős bővítése nem egymást követő, hanem egymást feltételező, szimultán folyamatok kell, hogy legyenek.

Kötelező olvasmány politikusoknak

Félúton vagy tévúton jár a hazai ellátórendszer? – erre a kérdésre kereste a választ Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász, amikor a bemutatóra készülve fellapozta Orosz Éva 25 évvel ezelőtti akadémiai székfoglalóját, ám erre a kérdésre az új könyv adhatja meg a választ. A kötet zsenialitása, hogy olyan transzparens makroszintű elemzést ad, amely az 1978-as gyökerektől mutatja be a rendszer fejlődését és elszalasztott lehetőségeit – összegezte a könyvbemutató panelbeszélgetésben a Miskolci Egyetem docense.

A sors és a kiadó különleges ajándéka a tökéletes időzítés. A könyv lezárása ugyan 2025 közepére datálódik, de 2026 tavaszán, az egészségügyi fordulat küszöbén jelent meg, amikor végre újra van értelme strukturális kérdésekről gondolkodni – mondta Lakner Zoltán szociálpolitikus, a Jelen című lap főszerkesztője. A kötet elképesztő kronológiáját méltatva kiemelte a megrekedt reformokat, a politikai és költségvetési „stop-go” ciklusok rombolását, valamint az oktatásból is ismerős, irracionális centralizációt.

Egyetlen dolgot nem lehet állítani a magyar egészségügy tragédiája kapcsán, azt, hogy ne lehetett volna tudni, mekkora a baj, vagy hogy ne lettek volna világosak a politikai alternatívák – fogalmazott Lakner Zoltán, emlékeztetve, hogy a magyar egészségpolitika is tele van fiókokban maradt, kiváló programokkal, amelyek mögül hiányzott a politikai feltételek megszervezésének képessége és az akarat.

Ez a könyv valójában egy kötelező kézikönyv az új egészségügyi minisztérium és a közigazgatásba frissen belépő, ebben a világban tapasztalatlan orvoskollégák számára jelentette ki Álmos Péter. A Magyar Orvosi Kamara elnöke azt is elmondta, számára a könyv legmeghatározóbb vonulata a mikrostruktúrák – azaz a mindennapi orvos-beteg és orvos-orvos kapcsolatok – elemzése volt. Úgy vélte, a makroszintű struktúrák „rángatása”, az állandó leállítások és újraindítások konzerválták a szocializmusból örökölt, merev, feudális és hierarchikus viszonyrendszert.

A totális hírzárlat ára

Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, végre megértheti, miért viselkednek ma úgy a magyar orvosok, ahogy viselkednek, és honnan ered az az elképesztő bizalomvesztés, amit az elmúlt tizenöt évben mértünk – mutatott rá Álmos Péter, aki azt is elárulta, fiatal orvosként csak elszenvedte az osztálybezárásokat anélkül, hogy értette volna a miérteket; éppen ezért a kötet elolvasását nemcsak a minisztériumi elitnek, hanem minden kórházigazgatónak kötelezővé tenné.

A nyilvánosság és a sajtószabadság szisztematikus leépülését állította párhuzamba az egészségügy strukturális válságával Élő Anita, a Válasz Online egészségügyi szakújságírója, aki a kötetben található kiterjedt adatbázisokra hívta fel a figyelmet, amelyek végre tudományos fogódzót adnak a napi szinten tapasztalt depresszív folyamatokhoz. Nosztalgiával idézte fel, hogy a rendszerváltás utáni időszak aranykor volt a szakújságírók számára, „ezzel szemben az elmúlt években odáig jutottunk, hogy kollégáimat kivezették a kórházszövetség üléséről, az információhoz való hozzáférés és a tudományos kutatások szabadsága pedig súlyos sebeket kapott” – mondta.

A sajtó kontrollfunkciójának elsorvasztásával párhuzamosan eltűntek a nyilvánosságból a hiteles, ismert orvos-hősök is, akikből mára egyetemi szinten is alig maradt néhány. Élő Anita szerint a totális hírzárlat legsúlyosabb következménye, hogy a rendszerben felgyülemlett feszültségeket nem lehetett kibeszélni, ami egyenesen vezetett a helyzet eszkalációjához. A könyv legnagyobb erényének azt tartja, hogy bebizonyította, az államosítás, a forráskivonás és az ellátórendszer szétverése nem spontán események sorozata volt, hanem egy tudatos, politikai logikát követő folyamat, amelyet Orosz Éva patikamérlegen, cáfolhatatlanul dokumentált.

Adatforradalom vagy struccpolitika? – Kitörési pontok a magyar egészségügyben

A panelbeszélgetés második része a szakpolitika és a kormányzat felelősségét, az adatok átláthatóságát, valamint a struktúraváltás társadalmi elfogadtatását állította a középpontba. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a magyar egészségügyben óriási belső tudástartalékok és adatok állnak rendelkezésre, ám a politikai akarat vagy kompetencia hiánya miatt ezek gyakran az íróasztalfiókokban végzik.

Miközben százmilliókból számtalan kutatóintézet működik országszerte, nem létezik egészségügyi obszervatórium vagy folyamatosan működő, szisztematikus elemzőműhely – mutatott rá Dózsa Csaba, míg Lakner Zoltán a szociálpolitikai adatmanipulációk történelmi példáit  – létminimum-számítás, szegénységi adatok – párhuzamba állítva azt fejtette ki, egy okos kormányzatnak alapvető érdeke lenne a szakmai nyilvánosság és az érdekegyeztetés bevonása, mert a szélesebb információs bázis jobb döntéseket eredményez. Mint fogalmazott: „Ha negyven évig rosszul csináljuk, akkor lehet, hogy ezt érdemes másképpen folytatni. Ez a dakota ló esete, szálljunk le róla.”

Az adatok nyilvánossá tétele Magyarországon mindig komoly ellenállásba ütközött, mivel a magyar ellátás minőségében elképesztő, szélsőséges kilengések vannak. Egyes helyeken a skandináv, máshol a Közép-Afrikai szinten teljesít az ellátórendszer  – emlékeztetett Élő Anita, ugyanakkor megjegyezte, hogy az új miniszteri vezetés intézményi, sőt orvosi szintű „adatforradalmat” és nyilvánosságot ígér, ami gyors változásokat hozhat, ha a szakma nem zár össze ellene.

A kamara elkötelezett az adatok nyilvánossága és a transzparencia mellett, és kész támogatni a reformokat, ugyanakkor Álmos Péter azt is hozzátette, komoly aggályai vannak az államigazgatás kapacitásaival kapcsolatban.

Amiben kissé bizonytalan vagyok, az az, hogy az egészségügyi kormányzatban meglesz-e az összes kompetencia, ami egy ennyire komplex folyamatnak a levezényléséhez szükséges, mert jelenleg nincs hátország, újra kell építeni egy teljes minisztériumot – mondta a MOK elnöke.

A kitörési pontot az egészségügy össztársadalmi kontextusba, az új típusú intézményfejlesztés és a professzionális változásmenedzsment jelenti – adott választ Orosz Éva, és megjegyezte azt is, nemzetközi példák és társadalmi-szakmai párbeszéd mentén kell haladni, nem pedig „ráolvasással”, mint eddig.

Az őszinte, szakmai alapú és a „nép nyelvén” megszólaló kommunikáció fontosságára hívta fel a figyelmet Dózsa Csaba, aki szerint „tudatosítani kell a lakosságban, hogy nem a kórházat kell keresni, hanem az egészséget, ami alapesetben a kórházon kívül van.”

Le kell számolni az illúziókkal

Hogy Orosz Éva valóban a mindenkori egészségpolitika élő lelkiismerete, mi sem bizonyította jobban, minthogy az eseményen volt egészségügyi miniszter, több ex-államtitkár és az ágazat sorsát korábban rendező számos szakember. Így nem csoda, hogy a hozzászólók elsősorban a múltbeli stratégiák kudarcait, az egészségbiztosító valós vagy vélt autonómiáját, valamint a mindenkori politikai ciklusokon átívelő konszenzus hiányát firtatták.

Míg Kapócs Gábor  korábbi egészségügyi helyettes államtitkár szerint igenis zajlott komoly stratégiai és jogalkotási építkezés, ám a kormányváltások után a döntéshozók rendszeresen „tételesen kidobták” a korábbi vezetés munkáját. Orosz Éva válaszában árnyalta a képet. Elismerte a nagy jelentőségű koncepciók és törvények megszületését, ám kiemelte, hogy a valóságban ezekből a politikai csatározások miatt nagyon kevés valósult meg, így a domináns folyamat végül a „feszültségek eseti tűzoltása” maradt.

Akár meg is valósulhatott volna Matolcsy György víziója, amely szerint a gazdasági növekedés majd magától megoldja az egészségügy helyzetét, ám a felzárkózás meghiúsult, az általános gazdasági nehézségek, valamint a váratlan globális és lokális krízisek törvényszerűen elszívják a forrásokat a szektortól – festett sötét képet a várható kilátásokról Mihályi Péter egészségügyi közgazdász.

Nem lesz pénz az egészségügyre, mert más dolgok fontosabbak és sürgetőbbek, illúzió azt remélni, hogy lesz ötszázmilliárd forint plusz forrás az ágazat számára – szögezte le, és határozottan elvetette a ciklusokon átívelő, konzekvens politika vízióját is:

A politikai logika természete nem a kontinuitás. Orbán Viktor összesen húsz évet kormányzott Magyarországon, ennél hosszabb ciklusa senkinek nem volt, és mégsem volt konzekvens. Ezért lássuk be: az esélyeink nem jók.