Kóka János elárulta, hogyan tenné jobbá az egészségügyet
Kóka János, a Gyurcsány-kormány gazdasági minisztere, a Doktor24 tulajdonosa az Indexen írta le javaslatait a betegek jobb ellátásának érdekében.
A „cui prodest” („kinek áll érdekében?”) elve valódi társadalombiztosító szereplő híján nem jelenik meg. Nincs olyan szereplő a rendszerben, amelynek intézményes feladata és érdeke volna a betegség megelőzése, vagy a gyors gyógyulás. Miközben az „egészségnyereség” iránti igénynek kellene mozgatnia a teljes rendszert, ebben nem motivált, vagy erre nem képes annak egyik szereplője sem. A társadalombiztosító semmiképp, mert egészségnevelésre, megelőzésre, vagy az ellátás optimális szervezésére semmilyen ráhatása nincs. A NEAK-nál tehát elsősorban a spórolás, a többletköltségek elkerülésének rövid távú fiskális érdekei jelennek meg. Az OKFŐ, mivel nincs ráhatása a finanszírozás szerkezetére, és zárt költségvetési mozgástérrel dolgozik, önmagában szintén képtelen arra, hogy a nemzet egészségbiztonságának őreként viselkedjen. A közkórház pedig egyre inkább ellenérdekelt a nagyobb teljesítményben: a szűk, de kiszámítható normatív finanszírozás mellett a HBCS-pontok egyre inkább csak veszteséget termelnek, ezért sokszor nincs értelme többet rendelni, vagy több műtétet, fekvőbeteget vállalni. Ezt a folyamatot erősíti, hogy a látszólag jól fizetett, de a hálapénz eltörlése után teljesítményarányos ösztönzővel már nem rendelkező orvosok egy része már csak a kötelező minimumot teljesíti az állami ellátásban.
A magyar családok számára fontos a biztonság, de az ország rosszul áll az egészségbiztonság kérdésében.
A teendők rendszerszintűek és sokrétűek, ráadásul nagy részük az egészségügyi ellátórendszertől teljesen független. Olyan intézkedésekre gondolunk itt, amelyek a legjobb nemzetközi gyakorlatok átültetésével segítene a megelőzésben, küzdene az elhízás (különösen annak gyermekkori formája) és más ártalmak ellen, szűrő- és egészségprogramokat szervezne és ismereteket terjesztene. Ami pedig az ellátás finanszírozását és szervezését, szakmai és infrastrukturális hátterének megtervezését illeti, ott sem vállalkoznék egy rövid cikkben valamennyi politika, szakmai, gazdasági dimenzió kibontására.
Különösen szomorú az egészségbiztonsági deficit annak a fényében, hogy Magyarország általánosságban egy biztonságos ország. Kiemelkedő a közbiztonságunk, nincsenek komolyabb természeti katasztrófák, és az alapvető energia, víz, élelem is biztonságosan előteremthető.
A közbeszédben megjelenő egyik vészjósló vélekedés a magyar egészségügy szétszakadása „szegény és gazdag egészségügyre”. Ez az irány kétségkívül veszélyes lenne, aláásná a társadalmi szolidaritást, megoldhatatlan feladat elé állítaná az állami szereplőket, szétszabdalná az egészségügyi értékláncot, és bármilyen furcsa, de fenntarthatatlanná tenné a magánszolgáltatók üzleti modelljét is. De legfőképpen egészségveszteséghez vezetne, ami pedig tovább rontaná az egészségbiztonságot. E hibás dichotómia helyett inkább a két rendszer kölcsönösen előnyös együttműködését javasoljuk, amely egyes alrendszerekben (döntően a kisebb értékű diagnosztika, járóbeteg-ellátás, prevenció és rehabilitáció területén) úgy osztja meg a feladatokat, hogy az aktív korosztályok számára elsősorban a magánszolgáltatók, az inaktívak számára pedig elsősorban az állami szereplők kapacitásait mozgósítja.
Három olyan javaslatot fogalmazunk meg, amelyek úgy javítanák gyorsan és érzékelhető mértékben az ellátás színvonalát, a magyarok egészségi állapotát, hogy az nem kerülne több adófizetői pénzbe, sőt, talán még spórolni is segítene.
