Ki nem szeret szalagot átvágni?
Kistérségi szakrendelők: gazdag szegények
Európai Uniós forrásból 25 milliárdot fordított az előző kormány 23 kistérségi járóbeteg szakrendelő létrehozására, amelyek ennyi pénzért mindössze a lakosság két százalékát látják el. A szakértők szerint a józan ész helyett a lobbiérdekek győztek, aminek árát a mélyszegény kistérségi önkormányzatok fizetik majd meg. Ha nem tudják fenntartani a szakrendelőket, akkor vissza kell fizetniük az uniós támogatást.
Aba, Baktalórántháza, Cigánd, Csurgó, Ercsi, Gönc, Ibrány, Jánoshalma, Kiskunmajsa, Létavértes, Mezőcsát, Pannonhalma, Polgár, Rétság, Sarkad, Sellye, Szentlőrinc, Szécsény, Tab, Tét, Tokaj, Vámospércs, Velence – egymás után adják át azokat a kistérségi járóbeteg-szakellátó intézeteket, amelyeket uniós támogatásból hoztak tető alá. A szalagátvágás ünnepélyes pillanatai után azonban jönnek a dolgos hétköznapok, amikor elválik: viharos gyorsasággal csődbe mennek, vagy talpon maradnak a 25 milliárd forintból felépített szakrendelők. A mosolyok mögött azonban erős a kétely, és talán az sem véletlen, hogy a helyi politikusok által erősen támogatott – ki ne szeretne szalagot átvágni? – projektről nem volt hajlandó nyilatkozni egyetlen polgármester sem. Érdeklődésünket az önkormányzati választásokra hivatkozva hárították el, holott épp az ellenkezőjére számítottunk. Szerencsére a politikai erőtéren kívüli projekt menedzserek nem tartottak ennyire a nyilvánosságtól.
A történet eleje
Az elhíresült 23 kistérségi szakrendelő létrehozására még 2007 őszén írt ki pályázatot a kormány. A lényegében uniós forrásból megvalósítani kívánt konkrét programot a hazai egészségpolitikusok jelölték ki, alapötlete az egészségügy struktúráját megváltoztatni kívánó reformelképzelések szellemében fogalmazódott meg még 2006-ban. A kijelölt cél –ellátatlan kistérségek járóbeteg-szakellátásának megoldása – alapfilozófiája azonban messze túlmutatott az egészségügyön. Igaz, pontosan számba vették e területek mortalitási és morbiditási adatait, statisztikai táblázatokban mutatták ki az itt élők orvoshoz fordulási gyakoriságát – amely 30 százalékkal kisebb, mint az országban legalacsonyabb Észak- Kelet-magyarországi régióé! –, ám mindezek javítása csupán az elérendő célok egyike volt. Az ágazatin túlmutató „nagypolitika” e térségek lakosságmegtartó erejének növelésétvélte elérhetőnek a szakrendelők megépítésével, mondván: az orvosi ellátás közelségének hiánya épp úgy hozzájárul az itt élők elvándorlásához, mint az immár közel húsz éve tartó krónikus munkanélküliség.
A programban közvetlenül érintett egészségpolitikusok ugyanakkor szofisztikált, számszaki kimutatásokkal bizonyították, miért is lennének fontosak a beruházások. Az érintett települések szinte szó szerint az Isten háta mögött vannak, a községek egy részében naponta legfeljebb kétszer – reggel és este – fordul meg a külvilággal egyetlen kapcsolatot jelentő buszjárat. Így egészségügyi problémákkal egyszerűbb befeküdni a még oly távoli kórházba is, ahol egy-két hét alatt elvégzik a szükséges vizsgálatokat és orvosi beavatkozásokat, mintsem nap mint nap végigcsinálni az utazással járó vegzatúrát. (Arról már nem is szólva, hogy sok embernek még buszjegyre sincs pénze, s bár adott esetben az egészségpénztár ad utazási hozzájárulást, ám ezt meg kell előlegeznie az érintetteknek.) Ez pedig a nagy kassza egészének sokkal többe kerül, mint a helyi szakorvosi ellátás.
A politika közbeszól
Kérdésünkre, vajon a politika, s a lobbi érdekek mennyire telepedtek rá a programra, a jelenleg is zajló, ágazati „B-listázásra” hivatkozva – mindenki gyanús, aki az elmúlt nyolc évben is élt – csupán név nélkül voltak hajlandók nyilatkozni a döntések, s a pályázatok előkészítésében, majd lebonyolításában részt vevő szakemberek. A pártkorifeusok, országgyűlési képviselők, különböző miniszterek – s néha egy-egy személy képviselte mindezt együtt – a törvényalkotás illetve a kormányzati döntés meghozatalának idején érvényesítették akaratukat. Ennek eklatáns példája volt az a kormányülés, ahová Molnár Lajos akkori szakminiszter egy 21 intézmény nevét tartalmazó súlyponti kórházlistával érkezett, s egy 32 nevet elősoroló lajtrommal távozott… Ami a kistérségi szakrendelőket illeti, ennek további sorsát az a még 2006-ban elfogadott törvény és kormányrendelet befolyásolhatja erősen, amely a pályázati program szempontjából kedvezőtlenül intézkedett az úgynevezett nappali kórház működtetésének feltételéről – vélhetően a kórházlobbi hathatós közreműködésére. De erről majd később.
A 23 kistérségi járóbeteg-szakrendelő esetében inkább a „gyalog” országgyűlési képviselők, illetve polgármesterek lobbiztak, hiszen egyiküknek sem volt mindegy, hogy tudnak-e közel egy milliárd forintot szerezni településüknek, ráadásul olyan beruházásra, amelyen élő ember nem találhat fogást.
Az anyagi szempontú lobbi érdekek a konkrét pályázati kiírás megfogalmazásánál jelentek meg. Állítólag ennek tudható be például, hogy 15 000 főre olvadt a feltételként megszabott kistérségi lakosok száma, miközben – a hosszú távú fenntarthatóság érdekében – szakemberek egy csoportja minimum 20 ezerben szabta volna meg a határt. Más kérdés persze, hogy az intézkedések nálunk megszokott összehangoltsága folytán, épp a pályázatkiírással egy időben szabták át – lényegében csökkentették – a kistérségek határait, amit a fenti területeken túli települések lakosságának bevonásával – így biztosítva a feltételként megszabott 15 ezer állandó lakost –véltek kivédhetőnek.
Kételyek és kérdések
Az érintett önkormányzatok szerződésben vállalták, hogy öt éven keresztül mindenképp biztosítják a kistérségi szakrendelők működését, ellenkező esetben vissza kell fizetniük a támogatásként kapott, közel egy milliárd forintot. A dolog nem babra megy, az unió szigorúan, félévente ellenőrzi a megállapodás végrehajtását. A beruházást ellenzők szerint a szerződés betarthatatlan, csak azt nem tudja senki, ki állja majd a számlát.
A meglévő szakrendelők átlagos kihasználtsága is csak 55 százalék, ráadásul jogszabályilag mindmáig rendezetlen a nappali kórházak ügye, miközben a szakrendelések mellett e funkció működtetését is vállalták a pályázók. Nem túl optimista a jövőt illetően a Medicina 2000 Poliklinikai és Járóbeteg Szakellátási Szövetség jelölt elnöke sem. Pásztélyi Zsolt szerint a pályázat tipikus hazai történet, egyrészt azért, mert szakmai testületek helyett politikusok döntöttek róla, s mert régi szokás szerint betonba öntötték a pénzt, a meglévő szakrendelők működési feltételeinek javítása helyett. A felhasznált 25 milliárdot a lakosság mindössze 2 százalékának ellátására fordítják, miközben40 milliárdból rendbe lehetett volna tenni a meglévő járóbeteg szakellátási rendszert, állítja Pásztélyi, hozzátéve: meglátásuk szerint a 23 kistérségi rendelőből nagyjából 16 felesleges, illetve elszívva a betegeket a szomszédos szakrendelőktől, tönkre teszi azokat. Komoly gondok vannak a méret-gazdaságossággal is, egy pici szakrendelő zökkenőmentes működtetéséhez minimum 20, de inkább 30 ezer ellátandó lakos szükséges, de még a tömegközlekedési utakra sem figyeltek a tervezés során, ami a betegforgalom szempontjából egyáltalán nem mindegy.
Se beteg, se orvos?
Az OEP kalkulációi szerint minimum havi 400, de inkább 600 szakorvosi óra bevételéből lehetne biztosítani a működtetést, miközben intézményenként mindössze 200 órára kaptak előzetes ígérvényt a korábbi minisztertől. A Jánoshalmán 904 millió forintból épülő, s berendezkedő kistérségi szakrendelő projekt menedzsere Székely Tamás exminiszter finanszírozási ígéretében bízik. Az viszont gond, ismeri el dr. Horváth Endre, hogy a beígért óraszámhoz nem rendeltek tvk-t. Kalkulációi szerint havi 6-8 millió német pontnyi tvk-val – az ehhez társuló nappali kórház, illetve otthoni szakápolás bevételeivel együtt – fenntartható lenne a szakrendelő. Azt az általános jóslatot azonban, hogy a betegek mellett orvosok sem lesznek, Jánoshalma megcáfolni látszik. Maga is meglepődött – meséli a menedzser –, hogy milyen sok orvos jelentkezett hirdetésükre, így csupán egy-két szakma van, amelyre ma még nincs kandidáló jelölt. Más a helyzet a Borsod-Abaúj-Zemlén megyei Göncön, amely leginkább a szlovák határhoz és Kassához esik közel. Itt a környező két kórház, Szikszó és Sátoraljaújhely orvosaira valamint honosított diplomás szlovák doktorokra számítanak a 14 féle szakellátás működtetésénél, tudtuk meg az építkezést vezénylő alpolgármestertől, Varga Lászlótól. Csiba Gábor, a miskolci megyei kórház főigazgatója viszont attól tart, végül nekik kell majd működtetniük a borsodi kistérségi szakrendelőket.
A program kivitelezése során az is kiderült, szükség lenne középszintű egészségügyi vezetőképzésre. Vagyis arra, hogy a hasonló kis intézmények irányítóit megtanítsák a szerződéskötések fortélyaira, foglalkoztatási szabályokra és előírásokra, vagy akár arra, miként kell költségvetést készíteni, számítógépes adatbázist kezelni, horribile dictu: kinyomtatni egy excel-táblát. A kevés eddigi tapasztalatok közé tartozik egyébként az is, hogy szakdolgozók szívesen vállalnak munkát a kistérségi szakrendelőkben, mentesülve így a fárasztó három műszaktól, a hétvégi és ünnepnapi ügyeletektől, s a naponkénti utazás fáradalmaitól.
Az egészségpolitika irányítóinak meggondolatlanságát mutatja, hogy miközben 25 milliárdot költenek a három bevételi „lábúra” tervezett rendelőkre – járóbeteg szakellátás, otthoni szakápolás, nappali kórház – az utóbbit rögtön kicibálták alóla. Korábban mindenféle skrupulusok nélkül finanszírozták az irányított betegellátás égisze alatt működtetett nappali kórházakat, 2006-ban azonban törvény, illetve rendeletmódosítás eredményeként ezt a szolgáltatást kizárólag aktív fekvőbeteg háttérrel rendelkező intézmény nyújthatja. Az elmúltkét év pedig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a politikusi balkéz megnézze, mit csinál a jobb: rendezze a nappali kórházak ügyét, nehogy ő maga lehetetlenítse el ennek hiányában a kistérségi járóbeteg-szakellátók működését, s ezzel együtt azt a két, már folyamatban lévő járóbeteg-szakrendeléssel kapcsolatos fejlesztési programot, amelyeket szintén uniós forrásból finanszíroznak.
