Jaksity: Nem engedhetnénk meg magunknak ilyen egészségügyet

(...) Magyarországon meghal évente 130 ezer ember, és születik 90 ezer. A 90 ezerből nem lesz még 100 ezer sem, a 130 ezerből viszont lehetne 110-120 ezer, ha a legrosszabb mortalitási rátájú betegségeknél áttörést lehetne elérni.

Csak egy világszínvonalú egészségügy kellene hozzá.

Ma Magyarország több daganatos betegségnél listavezető, amikor a legrosszabb gyógyulási esélyeket rangsorolják. Pedig ha megnézzük, mi kell ezeknek a betegségeknek a gyógyításához, akkor kiderül, hogy szemben a termékenységi ráta növelésével, nem lehetetlen dolgokról beszélünk: picit jobb körülmények, picit képzettebb egészségügyi személyzet, jobb felszereltség, modernebb eljárások, korszerűbb farmakológiai megoldások, rövidebb várólisták, ezek segíthetnének. (...) A Kék golyó utcában működik egy tüdőtranszplantációs központ. Régebben magyar orvosok Bécsben műtötték a magyar betegeket, majd a magyar állam elszámolt az osztrákkal. Körülbelül 100 ezer euróba került egy átültetés. Aztán valaki meggyőzte az egészségügyi kormányzatot, hogy ez így hülyeség, kellene itthon csinálni egy megfelelő részleget, és ugyanolyan színvonalon, azokkal a felszerelésekkel és fizetésekkel, de utaztatás nélkül olcsóbban megoldható a dolog. Tehát a magyar állam spórol, miközben egy világszínvonalú eljárást vezetünk be a magyar egészségügybe, erre büszkének lehet lenni, az orvosok más területeken is ilyen eredményeket akarnak majd elérni. Mi történt? Kiderült, hogy 70-80 ezer euróból is ki lehet hozni ezeket az eljárásokat, a megmaradó pénzt bérfejlesztésre, eszközökre lehet költeni. Úgyhogy ma a Kék golyó utcában van egy olyan tüdőtranszplantációs kapacitás, ami színvonalában jobb, mint a bécsi. Ez nem ördöngösség, kell hozzá néhány ember, aki kiszámolja ezeket az összefüggéseket, kellenek jó szakemberek, akik megfelelő csapatot építenek, és akkor létrejöhet valami olyasmi a magyar egészségügyben, ami addig elérhetetlennek tűnt.

Ha ilyen egyszerű, miért nincs több ilyen példa?

Nem vagyok igazán jártas az egészségpolitikában. Azt látom, hogy innen csak felfelé vezethet út. Sokkal lejjebb nem, mert ilyen gazdasági fejlettségű ország nem engedheti meg magának azt, ami ma az egészségügyben van.

Akkor miért van az, hogy a magyar társadalomnak megfelel ez a rendszer, vagy legalábbis nem kényszeríti rá a politikát évtizedes távlatban sem a beavatkozásra?

Nem hiszem, hogy bárkinek is megfelel, aki pedig konkrétan ki van téve neki, aligha gyújt örömtüzeket. (...) Az egészségügy nagy problémája, hogy átpolitizált. Tíz éve sikerült leszavazni egy előremutató, progresszív, kísérleti intézkedést, a vizitdíjat. Történelmi hiba volt, amivel egy ajtó bezárult. Politikailag jól fizetett, de az országnak sokba került és kerül még évtizedekig. De még van min elgondolkodni, említettem, hogy vannak szinte megoldhatatlan problémák az egészségügyben. Például azon, hogy az egy főre jutó egészségügyi kiadások többsége az élet utolsó néhány hónapjára esik. Ha a világon majd’ mindenhol mínuszos egészségügyi kasszát egyenesbe akarják hozni, erről a pár hónapról kell majd társadalmi vitákat folytatni. Nem biztos, hogy arra jutnánk, érdemes ezt a végfázist tűzzel-vassal, akár a beteg elképesztő szenvedéseinek fenntartásával végigcsinálni. Nekem nincs válaszom erre, és remélem, senkinek nincs, mert erről biztosan nem egy embernek kell döntenie, hanem a társadalomnak.

Akinek fontos az egészsége, egyre kevésbé bízza az államra. Az önökével szomszédos high-tech irodaépületben is egy magánklinika működik, és nem úgy néz ki, mint a János kórház. Azt pedig mintha már elfogadta volna a társadalom jelentős része, hogy a tb-járulékért cserébe nem kap elfogadható ellátást.

Valóban, akinek van pénze, annak a gyereke jellemzően nem állami iskolába jár, hanem valamelyik fizetős magánintézménybe. Ahogy hallom, a „nagyjaink” gyermekei is, így ezeket talán nem szántják be. Hasonlóan, akinek van pénze, amit csak lehet, a magánegészségügyben végeztet el. Az apró probléma, hogy a mai finanszírozási rendszerben teljes ellátást nyújtó magánklinika nem működőképes. Talán más finanszírozási rendszerben sem. Szerintem jó dolgot piszkál a kormány, amikor azt mondja, hogy nem jó, ha az orvosok a magánpraxisukban is használják az állami infrastruktúrát. Ha valaki megnézi egy-egy jó szakember honlapját vagy valamelyik orvosi adatbázist, azt látja, hogy sokan öt helyen rendelnek. Kizárt, hogy valaki tisztességesen el tudja látni a főállását és több mellékállást egyszerre. Ez fizikailag, idegileg és szakmailag sem lehetséges.

Morálisan sem vállalható és nem is finanszírozható, hogy orvosok az állami infrastruktúrán gyógyítsák az elsőbbséget kapó magánbetegeiket. Én is megengedhetem magamnak, hogy előbb egy magánintézménybe csekkolok be vizsgálatokra, várólista nélkül, aztán ha komoly baj van, megjelenek az államiban, de ezt elfogadhatatlannak tartom. Remélem, hogy mások is, akik szintén megtehetnék. Mert így nem finanszírozható, részben ezért is rohad le az állami egészségügy. Olyan megoldás kellene, amelyben a privát és az állami szolgáltatások között, ahol kell, éles választóvonal – a hírek szerint ezen dolgozik a kormány –, ahol pedig az kell, ott együttműködés van, és ehhez kellene igazítani a finanszírozást is. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az egészségügy egyik legnagyobb baja a páciens. A magyar társadalomban nagyon súlyos probléma az elhízottság, a dohányzás, az alkoholfüggőség, egyre súlyosabb a drog- és gyógyszerfüggőség. Kevesen mozognak eleget, nagyon stresszes a közeg, amelyben élünk. Ehhez jön hozzá, hogy az ellátórendszer nem tudja az elején megfogni a bajt, gyorsan komollyá válnak a betegségek. Ezért lenne fontos tudatosítani, hogy aki ilyen életmódot folytat, annak rosszabbak a kilátásai, többe kerül a társadalomnak. (...)

A teljes interjú