Importált gyermekáldás

A közelmúltban újabb nagymamakorú nőnek született gyermeke az Egyesült Királyságban, ami ismét felszította a gyógyturizmus speciális formájával, a „meddőségi turizmussal” kapcsolatos vitákat.  A brit kórházakban elsősorban a hosszú várólisták, a rendelkezésre álló petesejtek és spermiumok korlátozott mennyisége, nem utolsósorban pedig a beavatkozások költsége viszi rá a reménybeli szülőket, hogy egy másik európai országban – leginkább Spanyolországban, Görögországban vagy Ukrajnában – keressenek meddőségi klinikát, de olyan távolabbi országok is szerepelnek az úti célok között, mint például az Egyesült Államok vagy India.

A külföldi kezelések esetében igen nyomós érvként eshet latba az is, hogy az adott ország szabadabb teret enged az egyéni elképzeléseknek, így például – ahogyan a 66 éves brit kismama esetében is – gyakorlatilag nincs felső korhatára annak, milyen életkorig avatkozhatnak be az orvosok a természet rendjébe. Egy brit felmérés során a gyermekre vágyó több mint háromnegyede nyilatkozott úgy, hogy egyáltalán nem ragaszkodik az országhatárokon belüli meddőségi klinikák szolgáltatásaihoz. Többnyire a kisebb költségekkel, a rövidebb várakozási idővel, a nagyobb sikerességi aránnyal, valamint a szakszemélyzet hozzáállásával és a kellemesebb légkörrel indokolták, miért nem zárkóznak el a külföldi szakintézmények szolgáltatásaitól. Az adatok azt jelzik, hogy a külföldi ellátás túlnyomórészt meg is felel a várakozásaiknak, hiszen a külföldet már megjárt párok 88 százaléka nyilatkozott úgy, hogy pontosan azt kapta a kiszemelt távoli klinikán, amit elvárt.

A European Society for Human Reproduction and Embriology 20 éves kongresszusán idézett adatok szerint a szlovén meddőségi klinikákon végzett in vitro fertilizáció (IVF) 36,2 százalékban eredményez terhességet, és a magyarországi adatok sem sokkal maradnak el ettől (31,9 százalék), miközben az idevágó németországi statisztikákban mindössze 28,6 százalék szerepel, és a brit orvosok is csaknem pontosan ugyanilyen sikerességi arányról számolnak be. Ugyanitt megemlítik, hogy a 2004 januárjában Németországban bevezetett finanszírozási rend szerint az első három ciklus árának csupán a felét kell a német pároknak fedezniük, majd később a kiadások teljes egészében őket terhelik. Így ott 1500 és 3500 eurót, míg a briteknek akár 6000 eurónak megfelelő összeget kell áldozniuk egy kezelésre, amennyiben egy otthoni klinika mellett döntenek. Ha viszont rászánják magukat, hogy kissé keletebbre utazzanak, máris jelentős summát tudnak megtakarítani, már a kezeléshez szükséges gyógyszerek kiváltásakor, a többi kiadásról nem is szólva.

Mindezek ismeretében egyértelmű, hogy az egységes Európában immár nem lehet gátat szabni a fertilitási turizmusnak. Ezért az európai szakmai szervezet az egységes protokollok kidolgozásán túl sürgetően fontos feladatnak tartja a határokon átívelő egészségügyi információs rendszerek felállítását is, hogy a gyermekre vágyó párok pontosan összehasonlítható adatok alapján dönthessenek arról, az eredményesség és a költségek ismeretében hazájukban vagy más országban kívánnak- e szülővé válni.

Dr. Simonfalvi Ildikó, Medical Tribune