Idősgondozás a járvány időszakában
Az ELTE Társadalomtudományi Karának Szociális Tanulmányok Intézete által szervezett, a koronavírus-járvány tapasztalatait áttekintő beszélgetéssorozatának június 4-i rendezvénye az idősgondozást és az idősek tapasztalatait tárgyalta. Holpert Anna szociológia mesterszakos hallgató beszámolója.
Az esemény házigazdája, Kövér-Van Til Ágnes, az SZTI igazgatója bevezetőjében kiemelte: az idősek csoportját különösen érinti a koronavírus-járvány, és ez az idősgondozásban is drámai kihívásokat okoz. A legutolsó adatok szerint a koronavírus fertőzés 33 idősotthonban jelent meg, 899 lakó és számos dolgozó fertőződött meg. De a járványhelyzet az idősgondozás más területein is, a formális alapellátásban és az informális családi gondozásban is problémákat okozott.
Nemcsak a járvány, hanem a biztonsági intézkedések is jelentős következményekkel jártak az idősek életére. A gyakran külföldi fizetett idősgondozók nagyrészt hazatértek a krízis hatására, és a társadalmi távolságtartás miatt a családtagok és más ismerősök praktikus és lelki támogatása is kevésbé volt elérhető. Az önkormányzatok által nyújtott szociális alapszolgáltatások működéséről nincs átfogó kép, pedig egy kormányrendelet miatt még nőtt is azoknak az időseknek a köre, akiknek az ellátásért az önkormányzatoknak felelősséget kell vállalnia. Az idősgondozás kihívásai közé tartozik, hogy az idősek nagyjából 40 százaléka egyedül él, és az ő igényeik gyakran láthatatlanok maradnak.
A meghívott beszélgetőpartnerek szakértelmükre és tapasztalataikra alapozva járták körbe a veszélyhelyzet kihirdetésétől május végéig terjedő időszak kihívásait, következményeit, és egy valószínűsített második hullámra vonatkoztatható tanulságait. A beszélgetésben részt vettek Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalának jogi főreferensei; Angyalosi Vica, a DélUtán Alapítvány önkéntese; Goldmann Tamás, a pécsi dr. Szántó László Szeretetotthon igazgatója; Gregor Anikó, az ELTE TáTK Társadalomkutatások Módszertana Tanszék adjunktusa; Horváthné Károly Anikó, a nyergesújfalui Szent Mihály Idősgondozási Központ intézményvezetője; Mátics Katalin, az Újbudai Szociális Szolgálat intézményvezető helyettese; Szabó Lajos, az ELTE TáTK Szociális Munka Tanszék címzetes egyetemi tanára és Szögeczki József, a szikszói Bethánia Szeretetotthon intézményvezetője. Az esemény moderátora Kucsera Csaba, az ELTE TáTK Szociálpolitika Tanszék tudományos főmunkatársa volt.
Angyalosi Vica elmondta, hogy a legalapvetőbb tapasztalatuk az elmúlt hónapok során az volt, hogy rengeteg idős ember hívta a DélUtán Alapítvány által működtetett telefonos segélyvonalat, érezhető volt az információhiány. A telefonálók többsége egyedül él, ők gyakran azt élték meg, “hogy magukra hagyta őket a világ a félelmeikkel”. Az egyértelmű üzenet, hogy ők az elsődlegesen veszélyeztetett csoport, esetükben az információk hiánya sokakban félelmet ébresztett. A segélyvonal önkéntesei számára a legnehezebb az idősek kétségbeesésének megélése volt.
Mátics Katalin úgy értékelte, hogy az elmúlt hónapok nehéz időszakot jelentettek az Újbudai Szociális Szolgálat életében is, de sikeres megoldásokat találtak. A pozitív tapasztalatok között említetteaz önkormányzat támogatását és a sikeres együttműködést a szakma és a döntéshozók között. Az említett időszakban a kerület szolgáltatásként nyújtott étkeztetést, bevásárlást, az idősek táplálkozási igényeit figyelembe vevő speciális bevásárlást, egészségügyi ellátáshoz juttatást, házi segítségnyújtást, lelkisegély szolgálatot és segítette a kórházból kikerülőket is. Újbuda nyújtott pénzbeli és természetbeni szociális támogatást is a krízisben.
Mindhárom idősotthoni vezető nagyon megterhelőnek élte meg a járványhelyzetet mind a lakók, mind pedig az intézmény szempontjából. Az, hogy sikerült alkalmazkodni az elvárásokhoz részben külső körülmények szerencsés alakulásától függött, például, hogy az egyházi fenntartó tudott extra forrásokat biztosítani, illetve magánfelajánlásokat is kaptak. Az alkalmazkodás másik kulcsa a dolgozók odaadása és személyes áldozatai voltak.
Horváthné Károly Anikó kiemelte, hogy az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy gyors egymásutánban érkeztek az akár egymásnak is ellentmondó, nehezen értelmezhető határozatok, amelyek nem szociális intézményre szabott egészségügyi elvárásokat is támasztottak, amik például az épület adottságai vagy a szaktudás hiánya miatt tűntek irreálisnak.
Goldmann Tamás számára a kezdeti időszak legnagyobb kihívását a védekezéshez alapvetően szükséges eszközök hiánya és beszerzési problémái jelentették.
A vezetők olyan döntési helyzeteket is felidéztek, amikre nem lehettek felkészülve és nem kaptak hozzá megfelelő támogatást sem. Ezek a helyzetek növelték a feszültséget a dolgozók és a bentlakók körében is. A központi ellátás és kommunikáció egészségügy-központúsága a szociális szféra dolgozói számára pedig azt az üzenetet is hordozhatta, hogy a döntéshozók nem ismerik el a munkájukat, megfeledkeztek róluk. Az intézmények lakói számára pedig az volt lelkileg megterhelő volt, hogy a szeretteik nem látogathatták őket, ami nemcsak hangulatukra, hanem az egészségi állapotukra is hatással lehetett.
Szögeczki József hangsúlyozta, hogy az idősek számára a személyes találkozásnak különösen nagy jelentősége van, amit az online megoldások nem tudnak igazán pótolni. Az otthonokban megtettek mindent, ami tudtak, hogy lehetővé tegyék a lakók és a hozzátartozók kapcsolattartását, a külön erre a feladatra alkalmazott munkatárstól kezdve a kreatív fényképes megoldásokig. Ugyanakkor szerinte egyes helyzetekkel kapcsolatban felvethető a magánszféra védelmének problémája. Szabó Lajos hozzátette, hogy a közhiedelemmel ellentétben a családtagok jellemzően nem „felejtik el” az otthonban élő szerettüket, és a rendszeres látogatások során nemcsak ételeket vagy gyógyszereket visznek be, hanem sokszor segítenek a gondozók munkájában is. Van olyan intézmény, ami ennek a gondozási támogatásnak a kiesésével is küzd.
Gregor Anikó a gondozás globális válságjelenségeit, a nemek közötti összefüggéseit és ennek a politikai gazdaságtanát emelte be a szempontok közé. Arról beszélt, hogy a veszélyhelyzet ideje alatt tapasztalt feszültség és konfliktusok az egész rendszerben érzékelhető forráshiányra is visszavezethetők. A rendszer a problémákat lefelé nyomja, ami a legalsó szinteken csapódik le. Ez a személyes kapcsolatok erodálódásához is vezethet, mert a gondozók a saját erőforrásaikból akarják pótolni, ezzel áldozatot hozva. A rendszer a hiányosságokat a gondozók kihasználásával igyekszik megoldani, ahelyett, hogy forrásokat vonna be. A munkaerőhiány és a fluktuáció kérdésében az Európai Unió szintjéig érdemes tágítani a perspektívát, mert hosszútávon nem lehet nemzetállami szinten valódi megoldásokat találni. A formális gondozásban is jelentős munkaerő-elvándorlás összeköthető azzal, hogy a nyugat-európai jóléti ellátórendszerek erre az erőforrásra is épülnek. Mindehhez hozzátartozik, hogy az Uniónak nincs közös szociálpolitikája, az országok közti munkamegosztás félig rejtetten működik.
Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó jogászként aggasztónak látják az utasítások és határozatok mennyiségét, amivel az emberek nem tudnak lépést tartani, ami azt is megnehezíti, hogy felismerjék, ha jogsérelem éri őket. A „veszélyhelyzetben bármi megtörténhet” kommunikációs üzenete – bár az állítás nem igaz – is hasonló irányba hat. Különösen az első időszakban történhettek sérelmek, de a korlátozások feloldása körüli bizonytalanság, amiben a rendeleteket végrehajtó szolgáltatókat is érinti, szintén szülhet hasonló helyzeteket. Azt várják, hogy a panaszok a következő időszakban megszaporodhatnak, amikor az emberekben már tudatosulni fog, hogy mi lehetett az, ami szabályszerű volt, és mi az, ami nem. A helyzetet nehezíti, hogy a jogász szakma számára is szokatlan volt a veszélyhelyzeti működés, az új keretekben ők is bizonytalanok, ami hatással van a rendeletekre is.
Több megszólaló is kiemelte, hogy az idősellátásban is felmerült problémák nem újonnan születtek, már régebb óta jelen voltak, csak a válsághelyzet hozta őket felszínre vagy erősítette láthatóvá. Szabó Lajos úgy fogalmazta meg, hogy a veszélyhelyzet nagy tanulsága „hogy a rendszer mennyire nem tud működni szélsőséges helyzetekben. Az idősellátási rendszerek tulajdonképpen ezt a fajta terhelést rosszul viselték, és nem tudják kezelni”.
A beszélgetés során rendszeresen felmerült az egészségügyi és a szociális szféra problémás kapcsolata. Ide sorolható a kórházból hazaküldött idősek bizonytalan helyzete, vagy az olyan irányba mutató elvárások, hogy a szociális intézmények egészségügyi feladatokat lássanak el. Az idősgondozási rendszert különböző perspektívákból látó megszólalók is kifejezték, hogy a két szféra között meg nem értést vagy bizalmatlanságot tapasztalnak.
Szabó Lajos hangsúlyozta, hogy a járványhelyzet egyik nagy tanulsága a decentralizáció szükségessége. A vírus rendkívül gyors terjedésére a központi reakció lassú és megkésett volt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy azok az otthonok tudtak sikeresen alkalmazkodni, amelyek márciusban nagyon korán reagáltak, erőteljes intézkedéseket hoztak, nagy összegeket csoportosítottak át a saját keretükből és jó kapcsolatot ápoltak a lokális egészségüggyel. A decentralizált, kihívásokhoz közeli megoldások, a személyes vállalások, a stábok minősége, az elköteleződés és motiváció és jó szervezőkészség sok mindent át tudott hidalni.
A panel tagjainak véleménye szerint ezen lokális megoldások jobb támogatására központi, rendszerszintű változtatásokra van szükség. A „frontvonalban” dolgozó szociális szakembereknek tapasztalatára, hogy a munkájuk és szakértelmük nincs megbecsülve állami szinten – ami megnyilvánul az alacsony bérekben, a támogatás hiányában és a szimbolikus gesztusok szintjén – válaszként a központi irányítás részéről a szociális szolgáltatások feladatainak elismerését és támogatását, valamint a professzionális feladatvégzés mögötti szakértelem megbecsülését várják.
Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó úgy látják, hogy a szociális szakmának kell meghatároznia, hogy miben vár központi irányítást és miben autonómiát, hogy valóban jó irányba történjen változás. Azt is elmondták, hogy a központi szint és a lokális szint konfliktusában könnyen a kliensek lesznek az áldozatok.
Angyalosi Vica hozzátette, hogy az idősgondozás nehéz helyzete a társadalom egy széles rétegét demoralizálja. Az ellátás elégtelensége a családokra is nagy terhet helyez, és felerősíti azt az érzést, hogy „az idősekkel senki nem törődik”. A totális feleslegesség érzését a társadalom olyan reakciói is megerősítik, mint a megfélemlítés, szidalmazás vagy az idősek hibáztatása. A koronavírus-járvány alatt még Budapesten is komoly problémák voltak az idősellátásban. Nem volt koncepció, hogy milyen feladatokat kell ellátnia az önkormányzatoknak és a gondozási központoknak. Ismernek olyan történeteket is, hogy az önkormányzat magára hagyta a gondozási központot, az idősek számára a minimum sem volt biztosítva.
Szabó Lajos szerint a krízis az egy tanulási, tapasztalási folyamat, aminek rengeteg pozitív eleme van. Lehetőséget ad arra is, hogy az idősellátás jelenlegi rendszerének újragondolására, egyúttal a méltatlanul alulértékelt szociális szakma megerősítésére. A beszélgetés során azt is kiemelte, hogy a korszerű idősgondozáshoz források bevonására van szükség. És kulcskérdésnek tekinti elsősorban az egészségügyi és a szociális szektor integrációját.
Albeck-Tóth Lívia és Kussinszky Anikó elmondták, hogy az ENSZ szakmapolitikai levele a COVID-19 idősekre gyakorolt hatásáról is a lokális közösségek megerősítését helyezi középpontba, valamint fontosnak tartják az információáramlás működését. Albeck-Tóth hozzátette azt is, hogy a járvány egyik lehetséges pozitív hozadéka, hogy a szociális szféra fontosságára irányítja a figyelmet.
Felmerült mindezeken kívül a döntéshozók, és a szakma közti kommunikáció kérdése, ami alapvető az ellentétek tisztázásában. A hozzászólók mind azt erősítették meg, hogy bár helyi szinten sokszor együttműködő és támogató légkör jellemző, központi szinten sem tér sem csatorna nincs a párbeszédre sem a rendeletalkotás során, sem pedig a visszajelzések befogadásához.
Gregor Anikó szerint az idősgondozással kapcsolatos kérdésekben fontos figyelembe venni a nemek közti viszonyokat. A gondozási feladatokat jellemzően a nők végzik, akár fizetett akár fizetetlen munkáról van szó. Ami felveti a kérdést, hogy a munkáltatók, hogy viszonyulnak ehhez, mennyire viszonyulnak rugalmasan a nők által vállalt otthoni kötelezettségekhez.
Mátics Katalin elmondta, hogy hosszú távon pozitív következmény lehet, hogy rengeteg olyan idős emberrel kerültek kapcsolatba, akikkel korábban nem. A továbblépéssel kapcsolatos lehetőségnek tekinti az elmúlt hónapok során felhalmozódott rengeteg adat és tapasztalat szisztematikus feldolgozását: „A mi szakmai felelősségünk, hogy az összegyűlt információkat hogyan rendszerezzük, elemezzük, vitatjuk meg és a tapasztalatokra támaszkodva milyen javaslatokat teszünk a döntéshozók irányába.”
Az eredetileg másfél órásra tervezett beszélgetés két és fél órája alatt sok tapasztalat, vélemény és nézőpontot megvitattak meg a szakemberek, megmutatva az idősgondozással kapcsolatos témák széles palettáját és a válaszok összetettségét. Úgy vélik, hogy az idősgondozás kérdéseiről azonban sokkal többet lehet és kell beszélni, különösen a koronavírus-járvány esetleges második hullámára való felkészülés jegyében.
