A magyar egészségügy keresztútjai – Velkey György diagnózisa

Velkey az egészség WHO-szintű meghatározásából indul ki, de azt keresztény spirituális tartalommal egészíti ki: az egészség nem csupán a betegség hiánya, hanem a természettel, önmagunkkal és az Istennel való harmonikus kapcsolat. Felhívja a figyelmet arra, hogy a megélt hit és a közösségi életmód – ahogyan azt a szerzetesi közösségek magas életkora is mutatja – közvetlen hatással van a biológiai mutatókra.

Bár elismeri az elmúlt másfél évtized pozitív kormányzati intézkedéseit (mindennapos testnevelés, népegészségügyi termékadó, nemdohányzók védelme), rámutat a társadalmi olló nyílására. Miközben a tehetősebb rétegek körében virágzik a sportipar és az egészségtudatosság, a magyar lakosság egésze még mindig Európa legrosszabb mutatóival rendelkezik az elhízás, a magas vérnyomás és a daganatos megbetegedések terén. Külön kiemeli a fiatalok digitális függőségét és a túlzott képernyőhasználat okozta mentális és fizikai károkat, amelyeket korunk legsúlyosabb népegészségügyi kihívásai közé sorol.

A főigazgató elemzésének egyik legkritikusabb pontja a gazdasági fenntarthatóság. Velkey leszögezi: a magyar egészségügy a rendszerváltás óta krónikusan alulfinanszírozott. Az egészségügyre fordított államháztartási hányad elmaradása nemzetközi összehasonlításban is tarthatatlan, ami közvetlenül vezet a technológiai rugalmatlansághoz és a társadalmi szolidaritás gyengüléséhez.

A forráshiány következményei között említi elsőként a magas lakossági terheket. A gyógyszerkiadások és a magánalapon igénybe vett ellátások költségei elszegényedéssel fenyegetik a hátrányos helyzetű családokat. Az évről évre újratermelődő kórházi adósságok sok intézményben a szakmai fejlődés helyett a folyamatos "krízismenedzsmentet" teszik kényszerű prioritássá. Mindezek mellett erodálódik a közszolgáltatások minősége is, az alacsony hotelszolgáltatási színvonal és a romló hozzáférhetőség a magánszektor felé tereli a fizetőképes keresletet, ami tovább szívja el a humánerőforrást az állami rendszerből.

Velkey az elmúlt évek legfontosabb eredményének az orvosi béremelést és a hálapénz radikális kivezetését tartja. Ez mentette meg a rendszert a teljes összeomlástól és az orvosi kar elvándorlásától. Ugyanakkor kritizálja, hogy az új bértábla teljesen nélkülözi a teljesítményalapú elemeket, így motivációs ereje csekély.

Ennél is aggasztóbbnak tartja a szakdolgozói kar és a műszaki-gazdasági háttérszemélyzet helyzetét. A szakdolgozói bérek még mindig nem érték el a hivatás társadalmi súlyához mért szintet, ami folyamatos feszültséget generál az ellátórendszeren belül. Külön fejezetet szentel a gyermekellátásnak: figyelmeztet, hogy a családbarát kormányzati kommunikáció ellenére a házi gyermekorvosi rendszer az összeomlás szélén áll, és a terület "elhalóban van".

A szerző nem kerüli meg az ágazatirányítás kényes kérdéseit sem. Úgy véli, az önálló egészségügyi minisztérium hiánya rontja az ágazat kormányzati érdekérvényesítő képességét. Különös hangsúlyt kap a Belügyminisztérium irányítási stílusa: Velkey szerint a BM rendközpontú, utasításos módszertana idegen a tudományos alapokon nyugvó, hivatástudatra építő, természeténél fogva szabadelvűbb orvosi gondolkodástól.

Ez a szemléletbeli különbség belső ellenállást és motivációvesztést szül. A centralizáció miatt a döntések eltávolodtak a végrehajtási pontoktól, a szubszidiaritás elve sérült, ami gátolja a helyi kórházi menedzsmentek hatékony működését.

Mint a Bethesda főigazgatója, Velkey kitér az egyházi intézmények speciális helyzetére is. Bár ezen kórházak (református, katolikus, zsidó, görögkatolikus, máltai) szerves részei a közellátásnak és holisztikus szemléletet képviselnek, finanszírozási és szakmai esélyegyenlőségük nem garantált, működésük gyakran ad hoc politikai döntésektől függ.

Velkey György János írása szerint a magyar egészségügy jövője nem csupán pénzkérdés, hanem bizalmi válság is. A technológiai fejlődés (pl. EESZT, mesterséges intelligencia) lehetőséget ad a modernizációra, de a sikerhez szükség van:

1. A közellátás finanszírozási alapjainak rendezésére.

2. A döntéshozatali kompetenciák visszaadására a helyi szintekre (decentralizáció).

3. A szakdolgozói megbecsülés valódi emelésére.

4. Egy olyan belső kultúra megteremtésére, amely az adminisztratív kontroll helyett a gyógyító munka méltóságát helyezi a középpontba.

A szerző záró gondolata szerint a szolgáltatási színvonal és a bizalom helyreállítása nélkül a lakosság anyagi terhei tovább nőnek, a közellátás pedig végleg elveszítheti maradék vonzerejét.

A Magyar Kórházszövetség elnökhelyettesének teljes írását a Magyar Kurír közli.