Hogyan mérsékelhetők a rezidensek adminisztrációs terhei?
A fiatal orvosokat az adminisztráció gyakran jobban leterheli, mint maga a gyógyítás. Ideje digitalizálni és észszerűsíteni a rezidensképzést – írja az Orvosok Lapjában Vámosi Péter, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke.
Kevés fiatal orvostanhallgató gondolja azt, hogy miután sokévnyi munka után átveszi a diplomáját, elkövetkező, fiatal orvosi éveiben többet fog papírokat kitölteni és a számítógépben adminisztrálni, mint beteget vizsgálni. Pedig a valóság sokszor közelebb áll ehhez, mint szeretnénk. Az orvosi hivatás iránt elkötelezett pályakezdők az egyetemi évek után rezidensként újabb komoly kihívásokkal néznek szembe – nemcsak szakmailag, hanem adminisztratív szempontból is. Mindez nem csupán fárasztó, de időrabló is. Az orvoslásra vonatkozó szabályok jogi okokból is nagyon szigorú adminisztrációs fegyelmet kívánnak a betegellátás kapcsán. Épp ezért ideje lenne átgondolni, hogyan tehetnénk hatékonyabbá, emberibbé és digitálisabbá legalább a nem a betegellátáshoz, hanem csak magához a szakképzési rendszerhez kapcsolódó adminisztrációt.
Elsőként azokkal az alapadatokkal érdemes kezdeni, amelyeket számtalan szerv részére újra és újra meg kell adni, mintha nem lenne egységes nyilvántartás. Pedig van: a személyes adatok, a diploma, a szakvizsga minden adata, a működési engedély – mind szerepelnek az OKFŐ központi adatbázisában, az alap- és működési nyilvántartásban. Mégis, amikor például a kamara, az OKFŐ valamilyen hatósági eljárást folytat, a szakképzési központ ügyintézést végez, vagy pályázunk az RTP (Rezidens Támogatási Program) ösztöndíjaira, rendre újra és újra kérik ezeket a dokumentumokat és adatokat. Nemcsak felesleges időt vesz el az ismétlődő ügyintézés, de növeli a hibák lehetőségét is. Egy korszerű rendszerben ezek az adatok automatikusan elérhetőek lennének az OKFŐ irányából a megfelelő szervek számára – az orvos engedélyével, vagy akár jogszabályi engedély alapján, hivatalból. Ugyanez igaz a Magyar Orvosi Kamara felvételi kérelmére is: a pecsétszám (hivatalos nevén alapnyilvántartási azonosítószám) nem csupán egyedi azonosítóként szolgál a gyógyító munka során, hanem a névvel együtt elérhetővé teszi az orvos valamennyi releváns adatát az OKFŐ nyilvános keresőjéből vagy közvetlen adattovábbítás által.
(...)
A képzés során felmerülő pénzügyi elszámolások is reformra szorulnak. Jelenleg az OKFŐ a különböző díjakat, például a támogatásokat, napra arányosítottan lebontva utalja, ennek megfelelően napi szintű jelentéseket vár el. A gyakorlati képzés viszont természeténél fogva nem ilyen precízen strukturált: előfordulhat, hogy a gyakorlati idő nem napi szinten, hanem hetente, esetleg tömbösítve valósul meg, különösen kisebb képzőhelyeken. Egy rugalmasabb, havi vagy moduláris elszámolás nem csupán a valós munkát tükrözné jobban, egyszerűsítené is az elszámolást. Különösen nagy nehézségek merülnek fel a szabadságok kezelésében is. Jelenleg előírás, hogy adott gyakorlat idejére vonatkoztatva meghatározott számú szabadságot lehet igénybe venni, ennek túllépése problémát okozhat, akár utólag is, különösen, ha nem csak tervezett, hanem betegszabadság is szükséges. Pedig a képzés eredményessége nem az alapján dől el, hogy egy évben ki hány napot vett ki, hanem hogy a képzési célokat teljesítette-e. Ha a ciklus végén kiderül, hogy valaki gyakorlati hiányosságot mutat, azt pótolhatja – méghozzá úgy, hogy a szakképzési grémium soron kívül fogadja. Így nem a szabadságon van a hangsúly, hanem a szakmai teljesítményen.
Az egyik legnagyobb adminisztratív teher a beavatkozások igazolása. A jelenlegi gyakorlat szerint a RENY rendszerbe havonta fel kell vezetni az összes elvégzett beavatkozást, tételesen, gyakran több száz soron keresztül. A legjobb példa erre az egyik egyetemi régió, ahol a rezidensnek egy A4-es lapon, húszsoros táblázatban, tízjegyű kódokkal kell dokumentálnia több ezer beavatkozást. Ez nemcsak időrabló, hanem teljesen életszerűtlen is – különösen annak fényében, hogy az ellenőrzés során ezek az adatok amúgy is a kórház medikai rendszeréből (Medsol, Medworks stb.) szerezhetők be. Észszerűbb volna, ha elegendő lenne megadni a beavatkozás típusát és darabszámát, akár havi tömbösítéssel. Hosszabb távon pedig szükséges lenne egy informatikai háttér kialakítása, amelyben ezek az adatok automatikusan rögzülnek.
Ugyanez a digitalizációs igény vonatkozik a gyakorlati igazolásokra. A jelenlegi rendszerben több helyen még a rezidens mindig kézzel tölti ki, az intézet nevében többen is aláírják (többek között a gazdasági igazgató!), majd postán továbbítja az igazolásokat – ami rengeteg időt, energiát és hibalehetőséget rejt magában. Ha a rezidensképzési portálon lehetne ezeket elektronikusan benyújtani, az intézet digitálisan jóváhagyhatná, az OKFŐ pedig azonnal láthatná, megszűnne a felesleges postázás, gyorsulna az ügyintézés.
(...)
Összességében nem új rendszerek kellenek, hanem a meglévők észszerűbb működtetése, valamint a digitalizáció lehetőségeinek kihasználása. Az orvosi hivatás túl értékes ahhoz, hogy adminisztratív zsákutcákban veszítsünk el időt, energiát és motivációt. A rezidensképzés átgondolása nemcsak az orvosokat tehermentesítené, hanem végső soron a betegellátás minőségét is javítaná. Mert ha kevesebb a papírmunka, több idő marad arra, amiért ezt a hivatást választottuk: gyógyítani.
