Gyarmati Andrea: Mintha az egészségügyért nem felelne senki

– Negyvenhárom éve foglalkozik gyerekekkel. A tapasztalatai szerint az elmúlt évtizedekben látványosan felgyorsult világ, a társadalmi változások és a digitalizáció milyen hatással volt a fiatal generációkra?

– A gyerekek imádni valók, régen is azok voltak, most is azok, és azok is maradnak. Az, hogy közöttük lehetek egész nap, rengeteg energiával tölt fel, a társaságuknak köszönhetően működöm egyáltalán. Körzeti orvosként az a megtisztelő feladatom, hogy a helyi családok életének része legyek, heti rendszerességgel követem a pácienseim útját, és nagyon sokféle gyerekkel találkozom, nehéz általánosítani. Régen is követtünk el hibákat a gyereknevelésben, mai is követünk el hibákat, de a gyerekek nagyvonalúak, megbocsátják a tévedéseinket. Azt látom ugyanakkor, hogy felnőtt egy magabiztosabbnak tűnő generáció, ám ez a magabiztosság eléggé ingatag, mert a „Google a barátunk” mentalitáson alapszik, talán túl nagy hangsúlyt kapott az életükben a virtuális valóság.

(...)

– Online írásaiban közéleti témák is felbukkannak olykor, de minden esetben rendkívül visszafogottan fogalmaz.

– Igyekszem távol tartani magam a nagy magyar valóságól, az írásban és az életben egyaránt. Nem könnyű. Senkit sem akarok bírálni, és nem szeretnék részt venni a közéleti vitákban, mert az leginkább a megmondóemberek harcáról szól. Sokan úgy érzik, hogy csak ők ismerik az igazságot. Én nem tudom az igazságot. Csak azt látom, hogy eldurvult a világ, egyre agresszívabbak, türelmetlenebbek az emberek, mindent most azonnal meg akarnak kapni. De remélem, ez is elmúlik egyszer, és pozitívba fordítjuk a tapasztalatot.

– Az élet minden területén ennyire optimista?

– Otthon azt tanultam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Mindent el lehet érni, csak tenni kell érte. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem voltak nagy drámák az életemben, és kacagó tarka tavasz minden pillanatom. Az élet egyéni sportág, a problémáinkkal saját magunknak kell szembenéznünk. De ez nem jelenti azt, hogy ne kérhetnénk segítséget, és ami még fontosabb, hogy ne segíthetnénk másoknak. Segíteni kell, sokat, mert csak így tehetjük élhetővé a világot. Élni jó, és mindenben találhatunk valamit, amiért érdemes élni. Szeretném azt hinni, hogy a pohár félig tele, vagy talán egészen is.

– Több mint négy évtizede praktizál, hogyan látja az egészségügy helyzetét?

– Ha betegként veszek részt az egészségügyben, mint kolléga más ellátást kapok, de ha a szerencsés helyzetem mögé nézek, rémisztő világot találok. Rémisztő, hogy minden elgépiesedik, hogy a pénz határozza meg az ellátás minőségét, és az államiból a magánegészségügybe vándorolnak át a betegek. Most egy gyönyörűen felújított rendelőben beszélgetünk, ezért talán igazságtalanak tűnik, amit mondok, de a legtöbb állami intézményben valóban riasztóak a körülmények. Megértem, hogy aki megengedheti magának, messze elkerüli ezeket a helyeket, és inkább fizet a színvonalas szolgáltatásért. De ez itt a VII. kerület, és nekem már a gyógyszer felírásakor is azt kell szem előtt tartanom, hogy vajon a szülőnek lesz-e elég pénze kiváltani azt. Ha egyáltalán megtalálja a gyógyszertárban, mert egyre több a hiánycikk. Úgy érzem, mintha az egészségügy nem tartozna sehova, senki sem felelne érte, és ez egyértelműen látszik az állapotán. Több pénzre és nagyobb odafigyelésre lenne szükség. De a legfontosabb, hogy mindig a beteg legyen az első.

A teljes interjút a Magyar Hang közli.