Ficzere Andrea: A HR-krízis lett az egészségügy krónikus betegsége
A hazai egészségügy legnagyobb kihívásairól ír könyvében Ficzere Andrea, az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója. Az Economx beszélgetett vele.
Neurológus, reumatológus orvos, több mint egy évtizede kórházigazgató. Sok mindent megtapasztalt a hazai egészségügyben, pandémiát, orvoshiányt, szakdolgozóhiányt, voltak infrastrukturális problémák is az Uzsokiban. Melyik probléma megoldása okozta a legnagyobb kihívást?
Abban látom a legnagyobb kihívást, hogy milyen módon tudjuk közérthetően elmondani a nem szakmabelieknek azokat a folyamatokat, amelyek a mindennapi munkánkat meghatározzák. Egy járványt – bármilyen nehéz is – körül lehet határolni időben: van eleje, közepe, vége. Az infrastruktúrát – épületeket, gépeket – lehet fejleszteni, pályázni, átépíteni. Ez sok pénz, sok szervezés, de alapvetően vezetés-szervezési feladat. Ugyanakkor nem tagadhatjuk, hogy a tartós szakemberhiány a magyar egészségügy krónikus betegsége lett: folyamatosan jelen van, minden döntésünkben megjelenik és nem lehet egyetlen intézkedéssel megszüntetni.
Ezért sem hiszek a „csak béremeléssel megoldható” – gondolkodásban. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy a nem szakmabeliek tudják egyáltalán, hogy miről van szó? Ha a KSH adatait böngésszük, csak néhány ezer betöltetlen álláshelyet látunk, ugyanakkor a szakma több tízezres hiányról számol be. A BANI – egy olyan szemlélet, amely szerint a világ már nemcsak változó és bizonytalan, hanem törékeny, szorongató, nem lineáris és gyakran felfoghatatlan – korában meg kell azt értetni és el kell azt fogadtatni, hogy a változás szerves része lett az életünknek. A világunk – így az egészségügy területe is – annyira összetetté vált, amit egy átlagember nem képes teljeskörűen befogadni. A humánerőforrás kérdése jó példa erre, ami a napi működésben komoly menedzsmentfeladat. Mit tud például egy kívülálló az ápolásszakmában zajló intenzitásalapú mérésekről, vagy az ÁTR-ről (ápolás támogató rendszer), esetleg a Rafaela betegosztályozási rendszerről? Semmit. Nem is kell ismernie ezeket az erősen szakmai kérdéseket, pedig ez dönti el, hogy 14, 24 vagy négyezres szakdolgozói hiányról beszélünk.
Mit kellene tenni ahhoz, hogy megértse a lakosság, hogy az egészség „nem szériafelszerelés”, ahogy fogalmaz a könyvben?
Elsőre azt mondanám, hogy edukálnunk kell őket. Az edukációt kifejezést azonban nagyon csúnyán elkoptattuk az elmúlt időszakban. Ha valamilyen területen felüti a fejét egy komoly, a közösségi működéshez, az egyén jóllétéhez köthető probléma, rögtön rávágjuk, hogy edukálni kell az embereket. De mit jelent a gyakorlatban az edukáció? Egyszerre tanítást és nevelést, ezért egészen kisgyermekkorban kell megjelennünk az alapüzenetünkkel ahhoz, hogy a megfelelő egészségmagatartást kialakítsuk, amivel elkerülhetjük a későbbi, a szó minden értelmében nagyon sokba kerülő attitűdváltoztatás költségeit. Az alapüzenetünk az, hogy bár legtöbbször az egészség alanyi jogon jár, fenntartásához tudatos, napi erőfeszítésre van szükség. Ha már az alapfokú oktatás során rendszeresen beszélünk arról, hogy például az étkezés-mozgás-alvás hármassága alapjaiban határozza meg a hosszútávú egészségkilátásainkat, akkor sokkal könnyebb később az olyan fogalmakat is megértetni, mint a stressz, a mentális egészség, vagy a közösség preventív ereje. Kulcsfontosságú a folyamatos egészségnevelés kisgyermekkortól kezdődően. Ezen a területen még van hová fejlődnünk.
A következő lépésben össztársadalmi szintre kell emelnünk az egészségről folyó diskurzust. Ha közbeszéd részévé válik az egészségtudatosság és nem csak divatjelenség lesz, akkor megváltozik a viszonyunk a prevencióhoz és a gyógyító intézményekhez is. Jelenleg a „beteg vagyok, adjátok vissza az egészségemet” mentalitást sokkal erősebbnek érzem, mint a „mindent megtettem az egészségemért, de most támogatásra van szükségem” hozzáállást. Előbbiből hiányzik a tudatos felelősségvállalás önmagunkért, amiben az edukáció hiánya kulcsszerepet játszik. Ha sikerül megértetnünk az emberekkel, hogy az egészség befektetés: a saját jövőnkbe, a családunkéba, a munkaerőpiaci esélyeinkbe, akkor nagyot lépünk előre. Amíg ezt a lakosság jelentős része nem érzi át, addig bármilyen színvonalú egészségügy csak tűzoltás lesz.
Az OECD adatai is azt mutatják, hogy még mindig kevés magyar jár szűrővizsgálatokra, keveset sportolunk, már csak akkor megyünk orvoshoz, ha baj van. Hogy lehetne megfordítani a statisztikai adatokat, hogy kevesebb daganatos beteg, szív- és érrendszeri vagy cukorbeteg legyen?
Holisztikus megközelítés szükséges ezen a területen is, mivel minden mindennel összefügg. Az adatok azt mutatják, hogy hazánkban a szervezett vastagbélrák szűrésen a 50–74 évesek kevesebb mint 10 százaléka vesz részt, ami a legalacsonyabb részvételi arány a programmal rendelkező országok között. A mellrákszűrésen részt vevő nők aránya körülbelül 30 százalék, szemben az OECD-átlag 55 százalékával. A felnőttek közel egyharmada nem végez elég fizikai aktivitást, az elhízottak aránya 20 százalék fölött van, a túlsúlyosak és az elhízottak aránya közel 60 százalék. Ezen a helyzeten rövidtávú kampányokkal nem lehet változtatni. A holisztikus szemlélet azt jelenti, hogy többszintű, hálózat alapú megoldás kell, amiben az alapellátás látja el a kapuőri funkciót. Fontos, hogy az érintettek könnyen hozzáférjenek a szűrővizsgálatokhoz, majd kimutatott baj esetén meg is kapják a szükséges ellátást, valamint olyan célzott kommunikációs üzenetekkel találkozzanak, amelyek rezonálnak az élethelyzetükre. Másképp szólunk egy nagyvárosi harmincas várandóshoz, mint egy hatvan év feletti krónikus betegségekben szenvedő, kistelepülésen élő férfihoz. Hajlamosak vagyunk lebecsülni a munkahelyi egészségprogramok jelentőségét is, pedig felnőtt korban az életünk nagy részét itt töltjük. A munkahelyi közösség mind pozitív, mind pedig negatív irányban hatással van az egészségmagatartásunkra. Tudomásul kell vennünk, hogy a daganatos, szív- és érrendszeri, valamint cukorbetegségek túlnyomó része nem „végzet”, hanem rizikóhalmozódás eredménye. Ha ezeket a rizikókat következetesen, sok fronton egyszerre csökkentjük, a statisztikák már 10–20 éves távon látványosan javulhatnak.
(...)
A nemrég megjelent könyvében, aminek a címe Egészség kezdőknek és haladóknak, ír az egyén felelősségéről, a jövő kórházáról, és arról is, hogy a fiatalabb generáció számára miért nem vonzó az egészségügy. Mikor döntött úgy, hogy könyvet ír Mi volt a motiváció?
A könyv gondolata lassan érlelődött meg bennem. Orvosként és kórházigazgatóként is számtalan történetet, emberi örömöt és kudarcot láttam, a pandémia alatti időszak pedig csak megerősített abban, hogy mennyire félreértjük egymást. Itt nemcsak a betegek és az egészségügy viszonyrendszerére, hanem a szakma és a média kapcsolatára is gondolok.
Szerettem volna közérthetően – nyilvánvalóan nem teljeskörűen - elmagyarázni, hogy miképpen működik egy kórház belülről, miért vannak várólisták, miért fáradt az orvos, mit jelent egy döntési helyzet a mindennapi gyógyítás során. És legfőképpen rávilágítani az egyén felelősségére saját egészségi állapotának az alakításában. Az ellátórendszerben sajnos nem vagyunk képesek a csodákra, de társai lehetünk a betegeknek saját egészségük megőrzésében és visszaszerzésében, mindez azonban nem működhet a személyes felelősségvállalás, a család támogatása és a közösség védőereje nélkül.
Azt is szerettem volna megmutatni, hogy az egészségügyi pálya igenis vonzó lehet egy fiatal számára. Összességében ennek a könyvnek a megírása nem „projekt” volt a számomra, hanem küldetés. Folytatása annak, amit orvosként, vezetőként minden egyes nap teszek: érteni és érthetővé tenni az egészség és az egészségügy világát – kezdőknek és haladóknak egyaránt.
