Egészségügy mint szabad préda

Az egészségügy helyzetén azért nem sikerül javítani, mert hazánkban a gazdasági javakat nem terítik szét a társadalom teljes spektrumán, azokat egy szűk elit birtokolja. Ez az évtizedek óta jellemző extraktív társadalmi és gazdasági berendezkedés gátolja a humántőke, és ennek alrendszereként az egészségügy fejlesztését – magyarázta dr. Pogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem docense az ülés vitaindító előadásában. A szociológus-közgazdász szerint Magyarországon a legkisebb a társadalmi mobilitás, az alsóbb társadalmi rétegekből szinte lehetetlen kiemelkedni, ezt az Eurofaund felmérése is alátámasztja. A jelenlegi gazdaságpolitika nem javít a létminimum alatt élők helyzetén sem, akik 2004-2010 között voltak a legtöbben, amikor is számuk közelítette a 4 milliót, ami nemzetközi összehasonlításban is nagyon magas. Ezen társadalmi csoportok egészségi és mentálhigiénés állapota folyamatosan amortizálódik, és képtelenek a rendelkezésére álló erőforrásaiból saját humántőkéjük fejlesztésére.

Aki szegény, költsön többet!

A humántőke fejlesztésére – amely meghatározza az ország gazdaságát, a társadalom innovatívságát – nem fordítunk eleget. A helyzet rendezése, a jóléti állam, azaz az inkluzív gazdasági-társadalmi berendezkedés kialakítása az állam feladata lenne, progresszív adórendszeren keresztül finanszírozva azoknak a társadalmi rétegeknek a humántőke fejlesztését, amelyeknek erre nincsenek saját anyagi forrásaik. Ezzel szemben a magyar kormányok évtizedek óta maradékelven kezelik a humántőke alrendszereket, ezen belül az egészségügyet, az oktatást és a szociálpolitikát. Míg a magyar állam a GDP 5 százalékát fordította az egészségügyre 2015-ben, ugyanakkor a nálunk lényegesen nagyobb nemzeti jövedelemmel rendelkező Franciaország vagy Hollandia 8 százalékot szánt rá.

Ennek eredményeként a hazai egészségügy nem a V4-ek, hanem a balkáni országok színvonalán működik azon liberális közgazdasági szemlélet mentén, hogy a szegény országok kevesebbet költhetnek e rendszerek fenntartására. A folyamatos forráselvonás miatt a humántőke alrendszerek fejlesztéséhez szükséges befektetésekből összesen 10-15 százalék hiányzik, az oktatásból kettő, az egészségügyből 3-4, míg a szociálpolitikából 7 százaléknyi. Mivel a lakosság egészségi állapota messze elmarad az uniós átlagtól, a mostani gyakorlattal ellentétben az államnak sokkal többet kellene költenie az ágazatra, hiszen ez rányomja a bélyegét a magyar gazdaság teljesítménye, amely – az uniótól érkező külső támogatás ellenére – nem javult az elmúlt években. Mivel a kormányok az elmúlt 30 évben nem költöttek érdemben a humántőkére, romlott a termelékenység, és az innovációs mutatóink is rosszabbak – zárta Pogátsa Zoltán.

Adatok nélkül bolyongunk

Olyan tanulmány még nem készült, ami megmutatta volna, hogy az egészségügyből történt forráskivonás milyen hatással volt a gazdaság állapotára, ezért a magyar kormányok számára – függetlenül attól, hogy azok bal, avagy jobboldaliak voltak-e – szabad prédává vált az ágazat. Ezt már prof. dr. Kaló Zoltán, az ELTE tanára, a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója fűzte a szociológus-közgazdász előadásához. Abban egyetértett, hogy többet kell költeni az egészségügyre, mint ma, ha nem is a nyugat-európai, de legalább a visegrádi országok szintjét el kellene érnünk.

Nincsenek empirikus, egészség-gazdaságtani szempontból elemzett adataink, vagy ha vannak is, azok nem relevánsak Magyarországon. Ezért nincsenek alátámasztva az olyan alapvetések, mint például az, hogy az egészségesebb társadalom megtakarítási rátája magasabb. Gyakorta elhangzik, hogy az egészségügy a leginnovatívabb ágazat, az egészségügyi innováció javítja az egészségi állapotot, csökkenti az egyenlőtlenségeket, azokban az országokban, ahol jelentős, növeli a GDP-t. Azonban szintén nincsenek adataink arra, hogy az egészségügy, mekkora hatással bír valójában a gazdaságra.

Nem állnak rendelkezésre adatok a társadalom egészségi állapotáról sem, így ehhez viszonyított célokat sem lehet meghatározni. Ha történnek is intézkedések, azok monitorozása elmarad, így aztán senki nem tudja, merre tart az egészségügy. Ezért hipotéziseken és teóriákon alapuló kérdéseken vitatkoznak a szakemberek, amiben Kaló Zoltán az egészségügyi közgazdászok felelősségét is felvetette, mert olykor olyan projektek mellé teszik le az ajánlásukat, amelyek egészség-gazdaságtanilag, empirikus adatokkal nem megalapozottak.

Az előadásokat követő vitában számos kérdést vetett fel a hallgatóság, többek között felmerült az is, hogy az egyénnek nagyobb felelősséget kell vállalnia saját egészségi állapotáért. Az előadók szerint azonban az államnak a javak egyenlő elosztásával és a hozzáférés biztosításával hozzá kell járulnia ahhoz, hogy az egyén ebben lépni tudjon. Példaként említették, hogy míg a hazai, daganatos megbetegedések számában nincs eltérés az uniós országokhoz viszonyítva, addig a túlélésben sokkal rosszabbul állunk, ami viszont az ellátórendszer hibáira és az állam felelősségére utal.