Az egészségügy az utóbbi évtizedek legnehezebb szakaszát éli

A Covid-járvány idején hány embert látott meghalni?

Sokat.

Naponta?

Naponta szerencsére nem. Hatvan körül lehet azok száma, akiket a járvány miatt a mi intenzív osztályunkon veszítettünk el, ezek egy részét akkor, amikor ügyeletben voltam. Ám az én munkahelyem csak a harmadik és a negyedik hullám idején lett Covid-ellátó intenzív osztály. Közben pedig fogadtuk a sérülteket, egyéb betegeket is.

Meg lehet szokni a halált? El tudja távolítani magától a másik szenvedését?

Valamilyen módon muszáj, annak érdekében, hogy az ember mindennap újra és újra felvegye a munkát anélkül, hogy kiégne és minden egyes beteggel együtt kicsit maga is meghalna. Persze vannak esetek, amelyek jobban megütik az embert. Amit nem lehet megszokni, és elviselni is nehéz, az a gyermekek halála. És persze az is nehéz, amikor az ember a beteggel hosszabb személyes kontaktusba került, beszélgetett vele, majd végig kellett néznie, ahogy folyamatosan romlott az állapota. Ez a Covid idején sajnos gyakori helyzet volt.

Ha van ember, aki az elmúlt két évben kiéghetett volna, az ön. Aneszteziológus főorvos, intenzív osztályon szolgál, mellette a Magyar Orvosi Kamara elnökségének titkára. Aki még azt is magára vállalta, hogy Realitás címmel programot indítson a kamara honlapján. Az igazság kimondásával próbálkozott, amikor a kormány úgy fél az egészségügy tényeinek nyilvánosságától, mint ördög a tömjénfüsttől. Ön hogyan védekezett a kiégés ellen?

Intenzíves orvos vagyok, számomra a lélegeztetett betegek halála nem volt megdöbbentően új tapasztalat. Annak viszont, aki más területről került át Covid-osztályra, kemény feladat volt feldolgozni, ha azt látta, hogy emberek fuldokolnak, szenvednek, majd ott halnak meg a kezei között, és nem tud mit tenni.

Talán nem véletlen, hogy önnek pszichológusi diplomája is van, ez talán segít feldolgozni az amúgy megszokhatatlan élményeket.

Lebuktam. Valóban van pszichológusi végzettségem is, bár ezt a szakmát nem gyakorlom. Az orvosi kamara titkáraként viszont tényleg frusztrál, amikor úgy érzem, hogy bizonyos üzenetekre nincs válasz. Pusztába kiáltott szónak bizonyul, amikor szeretnénk elérni, hogy a járványkezelés átláthatóbb legyen, az adatok publikussá váljanak. Amikor a járvány csúcsán intenzív ellátásban dolgozó kollégáknak feltettük a kérdést, hogy az általuk felügyelt ágyakra milyen tünetekkel kerültek a betegek, őket hogyan lélegeztetik, milyen oltást kaptak, sok helyről hiába vártuk a választ. Pedig az adatokból sok fontos, akár életmentő következtetést is le lehetett volna vonni. Ám a kollégák nem mertek, talán nem is tudtak felelni, még a szakmai kamarának sem, mert a szabályozás ezt nem teszi lehetővé. Ez tényleg megviseli az embert.

A járvány idején az volt a benyomásom, hogy ön az orvosi szakma Don Quijotéja.

Azért nem szeretném magamra húzni a teljes dicsőséget, vagy inkább a majdnem teljes kudarcot. Nem én vagyok az egyetlen, aki küzd az egészségügy szélmalmai ellen. A kamara teljes vezetése számos alkalommal próbált kiállni a transzparenciáért, a Realitás projekt azért működhetett, mert mégiscsak akadtak kollégák, akik a tapasztalataikról legalább nekem készek voltak beszámolni. És mások is felszólaltak az adatok nyilvánosságáért, például az MTA, vagy Ferenci Tamás biostatisztikus. De tény, hogy nagy a baj. A többször későn meghozott korlátozó intézkedések miatti sok fertőzött áldozat mellett nagyon sokan vannak a járvány láthatatlan áldozatai. Azok, akiknek az állapota nem a fertőzés miatt súlyosbodott, hanem azért, mert az egészségügy egésze átállt járványüzemmódra, és nem jutottak időben megfelelő ellátáshoz. Amikor rosszindulatú betegséggel küzdő emberek diagnózisát késve állították fel, és későn jutottak kezeléshez, ez megrövidítette az életüket, vagy meghosszabbította a szenvedésüket.

Hányan lehetnek a láthatatlan áldozatok, akik nincsenek benne a Covid-ban elhunytak most már 40 ezer feletti statisztikájában? Akik azért haltak meg, mert krónikus betegként nem kaptak ellátást?

Még nincsenek pontos adataink. Amit tudni fogunk és részben már tudunk, hogy mennyivel növekedett a halálozás a járvány éveiben a megelőző időszakhoz képest. Ez az, amiről a média is megírta, hogy a második világháború óta nem fogyott így a magyar. Azoknak a számát azonban nem tudjuk, akik 3-6 hónap csúszással kapták meg a diagnózist például a rákbetegségükről. Ők még élnek, de jóval hamarabb fognak meghalni, mintha a betegségüket időben megállapították volna. A Covid áttételes áldozatainak jelentős részét tehát még a jövőben és nehezen megszámlálhatóan fogjuk elveszíteni.

A teljes interjút a 168.hu közli.