"Már a tanulmányok elején propagáljuk a háziorvoslást"

- Minden egészségügyi kormányzat azt ígéri, hogy nagy hangsúlyt fog fektetni az alapellátásra. Mit érzékel ebből valójában a szakma?

- Az elmúlt 20 évben minden kormányzat célkitűzései között szerepelt az alapellátás erősítése. Nagyon sok ígéret elhangzott már, történtek változtatások, fejlesztések, de ez nem elég. Rá fognak kényszerülni az alapellátás hatékonyabbá tételére, mert nincs olyan ország a világon, ahol elég pénz lenne az egészségügyre. A megfelelő ellátás csak racionális szervezéssel valósítható meg. Az egészségügyre fordított összeg semmiképpen nem kidobott pénz, a hatékonyan működő egészségügy elemi gazdasági érdek. Ez mindenütt érvényes a világban, sem időben, sem térben nincs ez alól kivétel. Az alapellátás erősítése racionális döntés, hiszen itt a legoptimálisabb a pénz felhasználása.

Barbara Starfield, a néhány éve elhunyt amerikai kutató bizonyította be, hogy mennyivel jobbak az egészségügyi mutatók ott, ahol jó az alapellátás, mint ahol nincs is ilyen. A háziorvosok számának 5%-os emelkedése már meglátszik a népbetegségek mortalitásán, a szívinfarktus, a depresszió, de még a tiniterhességek előfordulásán is. A háziorvos univerzális kapuőrként működik. Az évi körülbelül 60 millió orvos-beteg találkozás 90%-a az alapellátásban zajlik. Az orvosnak itt lehetősége és felelőssége is, hogy először gondoljon a betegségre, és elindítsa a megfelelő vizsgálatokat és terápiát. Angliában mutatták ki, hogy azokon a területeken, ahol nincs háziorvos, a területet ellátó kórházak morbiditási és mortalitási adatai is rosszabbak, mint ott, ahol van háziorvos. Ennek az a magyarázata, hogy akkor a betegek később, rosszabb egészségi állapotban, így például előrehaladottabb fertőzésekkel és daganatokkal kerülnek kórházba. A háziorvos korábban észleli a bajt és küldi el a beteget a megfelelő intézménybe.

Fontos még, hogy az orvos-beteg találkozások során egyedül az alapellátásban van lehetőség a prevencióra. A háziorvos a szűrővizsgálatok során a praxisába tartozó egészséges személyekkel találkozhat, és végezhet körükben megelőző munkát. A szakellátásba, a kórházba már konkrét betegség miatt kerülnek a páciensek, a prevenció ilyenkor már kevésbé eredményes vagy el is késett.

Sok a betöltetlen praxis, az orvosok kiöregszenek, a háziorvosok átlagéletkora 57 év, a házi gyermekorvosoké még ennél is több. Vonzóvá kell tenni a szakmát, mert orvosok nélkül nem megyünk semmire. Ez nem könnyű feladat, hiszen általános az elvándorlás, csökken a szakképzésre jelentkezők száma. Pár éve még sokan jelentkeztek a képzésre, 34 helyre 120-an, lehetett válogatni. Most viszont éppencsak hogy betölthetők a keretszámok.

Az erőfeszítéseinknek azért látszik némi eredménye, de ez még kevés, nem telt el elég idő, hogy biztosan megítéljük, bár nőtt valamelyest az érdeklődés. Az háziorvosnak is szüksége van perspektívára, hogy lássa, mi lesz 10 év múlva a praxisban. Ez alapvetően pénzkérdés. De ez nem mindenkinek magától értetődő, pedig annak kellene lennie. Csak akkor lehet teljesítményt követelni, ha megfelelő támogatást kap a szakma.

- Mit tud tenni a tanszék? Van-e valamilyen stratégiájuk?

- A tanszéken mi oktatással, tudományos munkával foglalkozunk, célunk egyúttal a háziorvoslás népszerűsítése a hallgatók körében. A Semmelweis Egyetemen immár nyolcadik éve oktatjuk a „Bevezetés a klinikumba” című tárgyat. A középiskolából az egyetemre került hallgató nem lát beteget, továbbra is az iskolapadban elméleti ismereteket sajátít el. A tárgy célja az, hogy betegeket mutassunk a diákoknak, akik, bár nem ismerik még teljes részletességgel az anatómiai-élettani alapokat, de látnak problémákat, fejlődik a döntésképességük. Már az első év második félévében oktatjuk a tárgyat. A tárgy bevezetésére annak idején főként a külföldi, elsősorban német hallgatók igényei miatt került sor. Közülük ugyanis sokan a második év után hazamennek, otthon hallgatják a klinikai tárgyakat, de a klinikai bevezetés nélkül kint nem fogadták el az eddigi tanulmányaikat. A külföldieknek két félévig, a magyaroknak csak egy félévig oktatjuk az első évben a „Bevezetés”-t, a magyar hallgatók a második évben már belgyógyászati propedeutikát tanulnak. A Bevezetés a klinikumba oktatása háziorvosi praxisokban zajlik, mert ott találkoznak a legtöbbféle beteggel. Ezzel – nem mellesleg – már a tanulmányok elején propagáljuk a háziorvoslást.

- Új lehetőséget jelent az alapellátás fejlesztésében a svájci modell. Mennyiben jelentene ez megoldást az alapellátás problémáira?

- A modell beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mindenképpen jó, követendő, a nyugati gyakorlat is a csoportpraxis és praxisközösség felé mutat. Előnye a jobb szakmai koncentráció, a konzíliumok lehetősége. Jó lenne, ha a praxisközösségben dolgozó háziorvos használhatná a meglévő egyéb szakvizsgáját, szakkonzílium lehetőségét biztosítva a közösségnek. A gyógytornász, dietetikus aranyat ér, de egyedül egy praxisban eddig nincs rá pénz. A praxisok így sok feladatot át tudnának venni, ami miatt a betegek kórházba kerülnek (például cukorbetegek ellátása). Kérdés azonban, hogy hogyan fogja tolerálni a magyar beteg, ha nem mindennap ugyanaz az orvos látja. A hosszú távú orvos-beteg kapcsolat szinte baráti is lehet, a „vetésforgóban” rendelő orvosok ezt nem tudják biztosítani, ez esetlegesen komoly szervezési nehézség elé állíthatja az orvosokat. Az 1 orvos-1 nővér rendszer nehezen fenntartható, a munkaterhelés így túlzottan nagy. Könnyebbséget jelenthet, ha a közösség ügyeit egy könyvelő intézi, közös lenne az eszközbeszerzés is, jelentős adminisztrációs terhet levéve az egyes kollégák válláról.

- Felmerült az orvoshiány enyhítésére, hogy diplomás szakdolgozóknak lehet delegálni bizonyos, nem feltétlenül orvosi szakképesítést igénylő feladatokat?

- Az ötlet nem rossz, de pontosan meg kell határozni, mit és ki vehet át az orvostól. A szakdolgozók biztos örülnének a lehetőségnek, de biztosítani kell a képzést és a jogi hátteret. Csak akkor szabad megengedni ezeknek a feladatoknak a végzését, ha már biztos a dolgozó tudása. Az orvosszakmai feladatokat lássa el az orvos, neki csak a legszükségesebbeket kelljen adminisztrálnia, ne neki kelljen mérnie a vércukrot, vérnyomást, ezáltal biztos, hogy gördülékenyebben menne az ellátás. A szólópraxis-rendszerben optimálisan 1000-1200 lakost lehetne úgy ellátni, hogy minden egyes bejelentkezett személy körültekintő gondozására és prevencióra is figyelmet tudjon fordítani az orvos, de ehhez olyan finanszírozásra lenne szükség, hogy ekkora betegszámmal fent is lehessen tartani a praxist.