"Letűnt idők szelleme kísért"
Hol is tartunk a hivatalos magyar egészségpolitika és a nyilvánosság viszonyában? A kérdésre Kökény Mihály exminiszter keresi a választ a Népszavában.
Mint felidézi: a kórházak igazgatóit a hatalom eltiltotta a sajtószerepléstől. Az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatónője, aki a Magyar Kórházszövetség alelnöke is, azért kapott fegyelmit, mert nyilatkozatában rossz színben tüntette fel az egészségügyi államtitkárságot. Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház főigazgatójának az volt a bűne, hogy a kormánypárti lapnak beszélt a Nagyvárad téri kórházépítési tervekről. A Heim Pál Gyermekkórházban már a Mikulás ünnepségről és Mága Zoltán adományáról sem volt szabad tudósítani. Nem csoda, hogy az illetékesek a kórházi mosdókban a közelmúltban talált holttestek kapcsán felmerült kérdések elől is menekültek. A gátlástalan sikerpropaganda, akár az adatok hamisításával és a közelmúlt szakmapolitikai történetének átírásával a vízcsapból is folyik (tegyük hozzá: nem csak az egészségügyben). Holmi disszonáns kórházvezetői hangok nem megengedhetőek. Még megzavarnák a magyar embereket, akik elhinnék, hogy igaz, amit a szemükkel látnak és a mindennapokban tapasztalnak a magyar egészségügy sivár valóságából.
Ugyan mi jöhet még? Retusált felvételek a kórtermekről, megvágott riportok a kritizálókkal, majd Gondolat-rendőrség és Szeretet-minisztérium Orwell látomása szerint?
Az 1970-es évek Moszkvájában terjedt az alábbi vicc: Ivan Ivanovics a jereváni rádiót kérdezi: Szabad-e a pártot bírálni? A válasz:elvben igen, de ez olyan, mint a tigris fenekét nyalni. Nem valami nagy élvezet, viszont roppant veszélyes. Nos, valahol itt tartunk a hivatalos magyar egészségpolitika és a nyilvánosság viszonyában.
