Woody Allen: Melinda és Melinda

Sírva vigadni

Ha Woody Allen lenne a New York-i Jancsó Miklós, akkor utolsó (értsd: aktuális) alkotói éveiben – korábbi munkásságát meghazudtolva – valószínűleg stílusosan üres videoklipeket vagy borotvareklámokat rendezne. Allen azonban olyan, mint egy öreg artista: sorvadó izmaival is ugyanazt az évtizedek óta begyakorolt mutatványát prezentálja.

A hetvenéves független filmrendező harmincötödik nagyjátékfilmje leginkább egy „Best of Allen” válogatás „B” oldalára emlékeztet. A jómódjukban panaszkodó manhattani harmincasok életébe betoppanó rejtélyes nő figurája visszatérő motívum Allen filmjeiben, akárcsak a környezetrajzot színesítő sok kis kiegészítő: a tanítványát elcsábító drámapedagógus, a bántóan gazdag (fog)orvos, a társaságon kívülről érkező (jelen esetben fekete) művész, a vásárlóebédelő barátnők, a világfájdalommal küszködő értelmiségiek és a befektetők után kajtató filmrendezőjelöltek. A Melinda és Melinda az író-rendező hetvenes években tökélyre fejlesztett, fiktív New York-képének újabb – és sajnos a korábbiaknál halványabb – rajzolata, a Woody-univerzumnak egy olyan darabja, melyben a bő harminc éve szerződtetett és azóta rendszeresen színen lévő szereplők szinte egytől egyig szellemi másnaposságtól szenvednek.