West Side Falstaff

Verdi Falstaffja Leonard Bernsteinnel

Az 1893. február 9-én a Milánói Teatro alla Scalában bemutatott Falstaff a művészet egész történetének egyik leghihetetlenebb csodája – gondoljunk csak bele: Verdi 80 éves volt ekkor! És más tekintetben is talán élete legnagyobb diadala: az 1840-ben írt, csúfosan megbukott Pünkösdi királyság óta ugyanis megállás nélkül egy igazi vígoperát akart írni.

Végül a fiatal Arrigo Boito kínált erre esélyt: a diadalmas Otello után egy újabb, Shakespeare művein alapuló librettóval sikerült felszítania az agg Verdi komikus képzeletét. És noha aggódott („Gondolt-e éveim számára, mikor a Falstaffot felvázolta?”, kérdi egyik levelében), ez az elpusztíthatatlan életvidámságú öregúr még arra is képes volt, hogy saját korábbi stílusát parodizálja; elég, ha a butácska tenor, Fenton szerepére gondolunk, vagy Ford bosszúáriájára, mely vitathatatlanul az Otello féltékenységi tébolyát gúnyolja ki.

Ez az opera jutalomjáték énekesnek, karmesternek, persze csak akkor, ha abszolút biztos ízléssel közelítik meg szerepeiket, szólamaikat. A példátlanul szellemes, elképesztően tömör partitúra ugyanis könnyen felületességre, üres csillogásra, színfalhasogató bohóckodásra csábít. Ideális esetben a zenekarban minden színnek meg kell jelennie, de úgy, hogy semmi ne menjen veszendőbe a kamarazenei tökéllyel kimunkált belső szólamokból, mellékesnek tűnő frázisokból, és mindez egységben legyen, semmi se kapjon túl nagy szerepet; aláhúzások kerülendők.