Wagner: Trisztán és Izolda, Bizet: Carmen

Észak Dél ellen

 Egyik utolsó, még nagyjából ép elmével írt esszéjében Nietzsche elkövette azt a pimaszságot, hogy Wagnert Bizet-vel mérte össze. Ez még hagyján, ám a versenyben a Carmen szerzőjét hozta ki győztesnek! Noha az előszóban beismeri, hogy vicce gonosz, ez nem akadályozza meg abban, hogy a tréfát a végsőkig vigye. És tagadhatatlan, hogy megállapításaiban sok igazság rejlik. Szerinte Bizet zenéje „soha nem izzad”, „vidám, de ez nem francia vagy német, hanem afrikai vidámság”. A Carmen tárgya a szerelem, mint végzet, a cinikus, az ártatlan, a kegyetlen, és éppen ezért természetes szerelem. Mi sem lehet ellentétesebb Wagner északi zenedrámájával, melyben Trisztán és Izolda szerelme a legkevésbé sem vidám, hanem halálra szánt a szó minden értelmében. És hát a zenei különbségek! Az egyikben operettes melódiák, könynyedség, tánc, zárt énekszámok többnyire, köztük csupa sláger: Carmen két dala, aztán a Kártyaária, a Virágária, a „Fel, torreádor!” – mindez makulátlanul tisztán őrzött dúr-moll rendszerben.