CSONT ANDRÁS cikkei

 Újabb két taggal gazdagodott az M 22 sorozat, mely a 2006-os Salzburgi Ünnepi Játékok összes Mozart-operáját rögzíti DVD-n. Az 1782-es Szöktetés a szerájból és a Figaro lakodalma (1786) között eltelt négy év elképesztő fejlődés a drámatörténet csak Shakespeare-hez mérhető zsenijének pályáján: a viszonylag még naiv, olykor egyenesen gyermeki ártatlanságtól a legfinomabb érzelmi rezdüléseket és szakadékokat is feltáró zenedrámáig vezetett az út.
 Ám ebben a rendezésben (Stefan Herheim munkája) a Szöktetés a szerájból már részben tartalmazza a későbbi mű helyzeteit, problémáit. Herheim gátlástalanul átalakította a szövegkönyvet, a prózai betéteket jelentősen átírta munkatársaival, és nem riadt viszsza attól sem, hogy egy Shakespeare- szonettet adjon a főhős, Belmonte szájába. Főhős? Nem, Herheim szerint itt nincsenek kitüntetett szereplők: mindenki, Ozmin, Belmonte, Konstanze, Pedrillo és Blonde egyenértékű szerepet játszik. És egyetlen centrum körül kering, ami nem más, mint a házasság. A fantasztikusan eseménydús és ötletgazdag rendezésben Herheim azt vette kiindulópontnak, amely az eredeti műfaji törvények szerint a végpont volt: a boldog felek a Singspiel játékszabályai szerint a házasság megoldást jelentő révébe érnek a darab végén. Itt fordítva történik, már házasok az opera kezdetén, és a továbbiakban az ebből következő életlehetőségek, helyzetek alakulását tanulmányozhatja a néző. Vallások, kultúrák harca, a vasalás és mosás gyötrelmei, a gyerek problémája, a féltékenység, a megcsalás és még sok egyéb – mind előkerül az eredetileg 2003-ban bemutatott és akkor óriási botrányt kavart (lásd például Ozmin és Pedrillo egyértelműen homoszexuális jelenete vagy a katolicizmus kigúnyolása) előadásban. Ivor Bolton dirigálásával operai kalandvágyóknak ajánlható ez a zeneileg is magas színvonalú előadás.
 (Universal/Deutsche Grammophon, 2 DVD)

   A Szöktetés nyitánya alatt egy meztelen pár, mintegy Ádám és Éva lép fel a színpadon – a lány kezében esküvői csokor. Mármár ilyen ártatlannak indul a Figaro lakodalma szerelmes párjának menyegzője is: Figaro és Susanna tiszta örömét úgy tűnik, semmi sem zavarhatja meg. Ám ez illúzió: a rendező, Claus Guth többek közt előtérbe hozza azt a voltaképpen 150 éve tudott, de a legritkábban megjelenített sejtést is, hogy Susanna a legkevésbé sem közömbös a Gróf (Bo Skovhus) férfiúi erényei iránt. Így aztán puhán vagy csak álságos módon áll ellent a csábításnak az egész előadás díszletét adó lépcsőházban, és képes vadul hengergőzni a bősz arisztokratával a lépcsőkön. Mindamellett nagyon nőpárti és plebejus előadás ez, Susanna (Anna Netrebko minden pillanatban erotikus és mélyen emberi) és Figaro (az okost és a balekot egyaránt mesterien adó Ildebrando D’Arcangelo megformálásában) a mű abszolút főszereplői. Vagy mégsem? A rendező ugyanis egy balettszínész alakításában (Uli Kirsch) színpadra hozza a Cherub figuráját, és ezzel mintegy megkettőzi Cherubino (Christine Schäfer) alakját – ez a kis szárnyas kobold mozgatja az összes erotikus szálat. De – szemben a Szöktetés előadással – a végső szó itt a zenéé, a rendező nem telepszik rá a partitúrára. Nikolaus Harnoncourt a maga rendkívül lassú tempóival, sötét színeivel voltaképpen tragédiát vezényel a „bolond nap” alcímet viselő komédia helyett. Öregkori interpretáció: kissé embergyűlölő, ám a végén mégis megbocsátó.
 (Universal/Deutsche Grammophon, 2 DVD)

Az 2004-ben indult rendhagyó operakalauz két befejező kötete Pf-től S-ig, illetve T-től Z-ig tárgyalja a nagy és kevéssé vagy alig ismert zeneszerzők dalműtermését. A munkában nem szereplő barokk és modern operák ismertetését a kiadó a közeljövőre ígéri Malina János és Molnár Szabolcs tollából.
Meglepő, de igaz: a legjobb magyar operalexikont nem egy vagy több zenetudós, hanem egy orvos írta. (És ugyancsak meglepő, hogy a remek kötetekről eddig tudomásom szerint egyetlen zenei szaklap sem tett említést, nemhogy kritikát közölt volna róluk, rossz szokásához híven, a céh ismét arisztokratikusan magába zárkózott.) A két és fél éve kezdett nagy műre most rákerült a korona; a hab pompásan díszíti a tortát, a négykötetes, több mint háromezer (!) oldalas fogás remekül fogyasztható. Az előzményekről már korábban is beszámoltunk (Medical Tribune, 2004. március 25., illetve 2005. március 3.), és a mostani két kötet semmiben sem módosítja, inkább megerősíti régi érzéseinket. Nos hát: Winkler Gábor bevallottan szubjektív operakalauzt kínál az olvasónak, olyat, mely tükrözi szerzője szerelmeit, rajongásait, és nem hallgatja el esetleges – különösen a lemezismertetőknél – ellenszenveit sem. A kötetek felépítése példás és remekül áttekinthető. Először rövidebbhosszabb beszámolót közöl az adott zeneszerző életéről, pályájáról, aztán megadja a tárgyalt operára vonatkozó „alapismereteket”, a bemutató napra lebontott időpontját, helyszínét, ugyanezt az esetleges magyarországi premierről, ismerteti s szövegkönyv íróit, a darab irodalmi előzményeit, nem hagyva ki dalmű műfajának, előadói apparátusának, szereplőgárdájának, a cselekmény helyszíneinek adatait sem. Ezután következik a cselekmény leírása, majd az „érdekességek” feliratú szakasz, mely a kuriózumok mellett olykor némi esztétikai értékelést is ad, ezután olvashatjuk az „operaslágerek” részt a darab legismertebb részleteinek eredeti nyelvű leírásával, végül pedig lemezajánló, mely szintén nem száraz adathalmaz, hanem inkább értékelő felsorolás, válogatott diszkográfia. A közismert Mozart-idézettel szólva: „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”, ám a szellemi lakoma még ezzel sem ér véget, mert a szöveghez remek és jó nyomdai minőségben publikált képanyag társul, elsősorban a Magyar Állami Operaház és a Széchenyi Könyvtár archívumából válogatva. Színlapok, plakátok, díszlet- és jelmeztervek követik egymást, de a legérdekesebbek természetesen a régi idők nagyjait ábrázoló fotók: Závodszky Zoltán mint Parsifal, az izzó tekintetű Anthes György 1903-ból Tannhäuser szerepében, ugyanő csillogó páncélú, fantasztikus kürtöt viselő Lohengrinként; aztán a hölgyek, a nagyon beállított, kissé eszelős tekintetű Krammer Teréz Elektra szerepében, a pikáns Sándor Erzsi 1925-ben, Marton Éva fenséges Turandotként 1986-ban, Komlóssy Erzsébet az igen erős erotikus kisugárzású Delila, aztán az első magyar Izolda, Vasquez Italia, akit elnézve megállapíthatjuk, ezt a szerepet már régen sem szilfid termetű asszonyok énekelték. A kötetet jól használható mutatók és egy kislexikon teszi teljessé.
De mert mégsem szakkönyv, Winkler műve legkivált élvezetes olvasmány; a szerző szinte egyszer sem esik bele abba a többek – így Márai Sándor és Karinthy Frigyes – által szédületes humorral parodizált hibába, hogy a cselekményleírások tökéletesen érthetetlenek lesznek. Az utolsó rész egyik főhőse, Verdi majdnem könyvnyi terjedelmet kap. És ekkor érezhető, hogy a szerzőnek ki a szívügye, a legnagyobb olasz operakomponista életművének ismertetésekor kissé felforrósodik a hangja, nyilvánvaló, hogy róla nem tud és nem is akar hűvösen szólni a szerző. Mindamellett a stílus sosem túlfűtött, a kötetek példás arányérzékkel rendelkező írója több ezer oldalon egyszer sem veti el a sulykot, mindvégig megmaradt operaés olvasóbarátnak, udvarias és kedves, de sosem nyájaskodó útikalauznak. Nem pusztán a közhelyes kívánság miatt írjuk, hogy Winkler könyve – ideális karácsonyi ajándék is – bizonyosan sok hívet szerez ennek az egyébként sem népszerűtlen műfajnak. És a bámulatos adatgazdagság mellett ennél többet aligha érhet el egy operakalauz megalkotója. (Tudomány Kiadó, 2006, az első kötettől folyamatos lapszámozással, 9100, illetve 8400 Ft)

Romantika és realizmus

A Mozart-év természetesen számtalan régi és új felvételt hozott, és ez lehetőséget ad némi összehasonlító szemlélődésre. Két klasszikusnak nevezhető, ötvenéves, de most ismét – ráadásul viszonylag olcsón! – elérhető felvétel mellett (Cosě fan tutte – Herbert von Karajan; Don Giovanni – Wilhelm Furtwängler) egy vadonatújat hallgathatunk az ismét téliesre fordult időben. Az utóbbin a magyar közönség egyik friss kedvence, a részben hazánkfia, Piotr Anderszewski két zongoraversenyt ad elő, az egyik legnépszerűbb, dmoll (K. 466) mellett a kevesebbet játszott, de ugyancsak remekmű G-dúr (K. 453) szerepel. Ha az előbbi a démonikus jelzőt érdemelte ki az idők során, az utóbbi a derűs névre hallgathat – jól kiegészítik egymást. Anderszewski, akit sem pesti koncertjei, sem korábbi felvételei alapján nem a nagy Mozart- játékosok közt tartottunk számon, érdekes módon – hiszen a nagyromantikus, tépelődő szemléletet éreztük inkább művészi sajátjának –, a vidámabb, életélvezőbb darabban remekel. Karmesterként is, hiszen a nagyszerű, Skót Kamarazenekar az ő dirigálásával kísér üdén, elfogulatlanul. Transzparencia, tökéletes megvilágítás, minden apró nüansz, zenei mozzanat megjelenítése jellemzi ezt az előadást, a lengyel pianista már ismeri a „régizenés” mozgalom puritanizmust sürgető törekvéseit, de nem követi őket szolgaian. A K. 466-os nagy műben pedig egészen vadromantikusan zongorázik, és ez nem is válik minden esetben az interpretáció javára. Különösen a kadenciákban hallható ez pregnánsan, pláne abban, melyet maga Anderszewski írt a harmadik tételhez; itt túlzásba viszi a modernizálást. (Virgin Classics, 2006)

Kurtág György 80 éves 

Ma már szinte közhelynek számít, hogy az 1926. február 19-én, az akkori Románia területére eső Lugosban született zeneszerző egyike a kor legnagyobbjainak. Kurtágot az elmúlt években számtalan elismeréssel jutalmazták, megkapta a zenei Nobelnek számító Siemensdíjat, a napokban pedig a cannes-i MIDEM- en nyert kitüntetést életművéért. Pályája azonban korántsem nevezhető felhőtlennek. 1946- ban települt át Magyarországra, az ötvenes években, mint annyi más pályatársa, ő is tömegdalokat komponált. Döntően befolyásolta zenei gondolkodását az az év, melyet 1957–58-ban Párizsban töltött. Ezután írta meg első érvényesnek tekintett művét, a Vonósnégyest (1959), melyet szimbolikusan az „opus 1.” jelöléssel látott el. Magyarországon keletkezett fő műve, a Bornemisza Péter mondásai; ez a szopránra és zongorára írt negyvenperces concerto a bemutatásakor, 1968-ban szinte sokkolta a magyar zenei világot. Kurtág itthon ennek ellenére csak titkos favoritnak számított. Ám lassan megnyílt számára a nagyvilág. Nyugati áttörését elsősorban Pierre Boulez-nek köszönhette, aki 1983-ban Párizsban bemutatta A boldogult R. V. Truszova üzenetei című Dalos Rimma verseire írt világi kantátáját. Egyre jobban eltávolodott Magyarországtól, a nyolcvanas évek közepétől Berlinben, ille0tve Amszterdamban élt, jelenleg egy Bordeaux közeli kis faluban lakik.

Észak Dél ellen

 Egyik utolsó, még nagyjából ép elmével írt esszéjében Nietzsche elkövette azt a pimaszságot, hogy Wagnert Bizet-vel mérte össze. Ez még hagyján, ám a versenyben a Carmen szerzőjét hozta ki győztesnek! Noha az előszóban beismeri, hogy vicce gonosz, ez nem akadályozza meg abban, hogy a tréfát a végsőkig vigye. És tagadhatatlan, hogy megállapításaiban sok igazság rejlik. Szerinte Bizet zenéje „soha nem izzad”, „vidám, de ez nem francia vagy német, hanem afrikai vidámság”. A Carmen tárgya a szerelem, mint végzet, a cinikus, az ártatlan, a kegyetlen, és éppen ezért természetes szerelem. Mi sem lehet ellentétesebb Wagner északi zenedrámájával, melyben Trisztán és Izolda szerelme a legkevésbé sem vidám, hanem halálra szánt a szó minden értelmében. És hát a zenei különbségek! Az egyikben operettes melódiák, könynyedség, tánc, zárt énekszámok többnyire, köztük csupa sláger: Carmen két dala, aztán a Kártyaária, a Virágária, a „Fel, torreádor!” – mindez makulátlanul tisztán őrzött dúr-moll rendszerben.

Bach zsenijének eredete

Wolff könyve (lásd: előző oldali kritikánkat) mindenre magyarázatot ad, egyet azonban még ő sem tud megválaszolni, hiszen a kérdés megfejthetetlen: ez pedig Bach zsenijének eredete. Vagy hogy egy másik nagy zenetudós, Hans Heinrich Eggebrecht kérdését idézzük: hogyan volt egyáltalán lehetséges Bach? Mert feltárhatjuk a kort, az életet, agyonelemezhetjük az alkotásokat, megvilágíthatjuk keletkezésük hátterét, de e géniusz előtt tanácstalanul leejtett kézzel állunk. Hogy ki volt Bach, az akkor derül ki a legvilágosabban, ha kortársaival, netán a muzsikusdinasztia más tagjaival együtt hallgatjuk zenéjét.