Verdi csodálatos öregkora

Otello, Requiem, Quattro pezzi sacri

A zenetudomány és a közönség szerint is Giuseppe Verdi (1813– 1901) öregkora valóságos csoda; 1887-ben, hetvenhét évesen érte meg az Otello bemutatóját, a Négy vallásos ének négy különféle időben írt darabjainak egybefoglalása 1897-re esett, míg a Requiemet 1874-ben adták először, Milánóban. Létezik-e öregkori stílusa? Nehéz rá válaszolni, de annyi bizonyos, hogy kései korszakában háttérbe szorultak a korábban déli bőséggel és napfénnyel áradó dallamok, zenei gondolkodása bonyolultabb lett, a hangszerelés kifinomultabb, ravaszabb. Ám eközben mégis mindig a melódia volt az első, csak elveszítette egykori naivitását. És persze a feldolgozott témák is komolyabbá váltak, az Otello a féltékenység patologikus rajzában páratlan az operatörténetben, Jago istentagadó gonoszsága mármár nihilista természetű, mely Otellót is magával ragadja: csalódva Desdemonában, a világba, az Istenbe vetett hitét is elveszíti. Plácido Domingo, mint mindig, ezúttal is hasonlíthatatlan a mór szerepében, ugyanez sajnos nem mondható el Justino Diazról Jago szerepében. Desdemonának Verdi csak a negyedik felvonásra adott komoly énekelnivalót, a halálsejtelem megrajzolásában (Fűzfadal, Ave Maria) Katia Ricciarelli remekel, végső sikolya szívbemarkoló, egy ártatlanul elpusztított élet utolsó jele. A karmester, Lorin Maazel végig profi módon vezeti együttesét az eredetileg 1985-ös felvételen. (EMI Classics, 2006, 2 CD)