BÁNZA cikkei

Tudjuk, ő az a regényíró, akinél a postás mindig kétszer csönget. A világirodalom egyik legjobb krimije után második magyarul megjelent bűnregénye, a Dupla vagy semmi nem okozott meglepetést. Cain most harmadszor csönget nálunk, ám ezúttal más hangnemben.

James M. Cain 1941-ben írt Mildred Pierce című regénye azt adja, amit a cím ígér: egy nő életének krónikáját; élettörténetét, amely 1931-ben indul egy kaliforniai kisvároskában, és ott is ér véget, 1940 karácsony estéjén. Ám közben lendületesen zajlik az élet: válások, házasságok, szerelmek, megcsalások, árulások, halál, hogy aztán a regény visszataláljon kiindulópontjára, amely persze már csak romjaiban emlékeztet az eredetire. Valóban romokról és a romokon építésről szól mindenekelőtt ez a nagy tempót diktáló, meglehetősen egyszerű, de mégsem igénytelen próza, és noha időközben lezajlik az amerikai történelem legnagyobb gazdasági válsága, Roosevelt kétszer is elnök lesz, megszűnik a szesztilalom, és kitör az európai világháború, mindez csak amolyan amerikai módon érdekli Cain szereplőit, azaz tudatuk peremén. Szellemi háztartásuk egyébként sem túl gazdag, ezt gyarapítani sem idejük, sem belső késztetésük nincs, fontosabb számukra a valóságos háztartásuk ápolása.
  Éppen ebben a helyzetben kezdődik minden. „1931 tavasza volt. A kaliforniai Glendale egy kis családi házának gyepén fákat erősített egy férfi.” A férfi, Herbert Pierce akkurátusan, ugyanakkor roppant kényszeredetten dolgozik, ráadásul rosszul és felületesen. Amikor betér a konyhába, ezt rögtön a szemére is hányja felesége, Mildred; szó szót követ, egyre közönségesebben, a veszekedés végén előkerül a húsvágó bárd is, de Cain ezúttal nem bűnregényt akar írni, az egyszerű, de néha szerfölött hatékony háztartási eszköz visszakerül a fiókba, miközben az olvasó másodpercek alatt rádöbben, hogy az idill helyett egy „kellemesen berendezett családi pokol” kellős közepébe került, ahogy azt Karinthy halhatatlanul jelezte Ibsen-paródiájában.
  Válni, szakítani talán egyszerű, de megélni bizonyosan nem, ezt hamarosan Mildred is megtapasztalja – nem mintha férje, a tönkrement ingatlanos és lovas kaszkadőr sokat segítette volna a családot, benne a két kiskorú lánygyermekkel. Mildred mégis talpra áll, és innentől egy karrierregényt olvashatunk, egyik eminens témáját az amerikai irodalomnak. Cain jellegzetes, pár hevenyészett vonással ügyesen megrajzolt alakokat vonultat fel, de a lényeg mindig a család, különösen pedig a két kislány, akiknél eltérőbbet keresve sem lehetne kitalálni. Ray a hétéves, anyja lánya, érzelmes, nem túl okos, de nem is buta, teljesen középszerű teremtés, míg Veda, a tizenegy éves kamaszcsíraként is már valóságos apró dáma, sznob allűrökkel, a „prolik” iránti mély megvetéssel, zongoraleckékkel, teniszütővel. Az ő elismerését, szeretetét szeretné elnyerni Mildred, ezért aztán Cain rettentő regényírói húzásra vetemedik: teljesíti főhősnőjének a legmélyebb tudatalattijában rejtett vágyát, eltakarítja az útból a másik kislányt, fertőző betegséget küld rá, és megöli. Innentől Veda vetélytárs nélkül áll, és nem is késlekedik benyújtani a számlát, mindent kipasszíroz a több vendéglőt is nagy rátermettséggel irányító, lassan erős kistőkéssé felkapaszkodó anyjából, hogy azután a végén mindent elvegyen tőle, férjét, házát, pénzét, üzleteit – egyszerűen mindent. De előtte persze nem felejti el párszor „féleszű tyúknak, büdös prolinak” nevezni. Veda kétségkívül Cain nagy nőtípusának (két krimijében is velük találkozhatunk), a kisvárosi femme fatalenak egyik példásan kifejlett példánya, gonosz, számító, célratörő, ha kell, érzéki, ha kell, hideg, mint a halkocsonya. Vagy ahogy énektanára, Mr. Treviso egyszerűen öszszefoglalja: „koloratúrszoprán”.
  Technikás kézzel, megbízható anyagismerettel, sok szkepszissel, alig titkolt keserűséggel megírt társadalmi regény a Mildred Pierce, lesújtó, néhol egyenesen riasztó kép egy családról, és néhány jelenetében közel kerül a nagy irodalomhoz. Legfőbb jellemzője az egymást gyorsan, pergő tempóban követő, kissé színpadias jelenetek sora, a célratörően megírt, mindig lényegre törő, mégsem lapos párbeszédek – így aligha véletlen, hogy 1945-ben Oscar-díjas film készülhetett belőle, amelyet hazánk fia, Kertész Mihály rendezett.
(Fordította Siklós Márta. Európa Könyvkiadó, 2008, 419 oldal, 2500 Ft)

 Mihail Bulgakov (1891–1940) nagy regénye A Mester és Margarita, valamint néhány drámája révén alighanem a szovjet korszak legnépszerűbb szerzője hazánkban. Orvosként kezdte, de aztán gyorsan áttért az irodalomra.

  Bulgakov életében és írói pályáján bizonyosan döntő jelentőségű volt az a három év 1916 és 1919 között, amelyet orvosként töltött egy kis faluban, Nyikolszkojéban, majd a némileg kulturáltabb Vjazmában. Ekkor és később a hadseregben találkozott közelről a szenvedéssel, a nép lelki és testi nyomorával, tudatlanságával, félelmetes babonáival, egész elnyomorított és megalázott létével. Lassan megérlelődött benne az elhatározás, hogy mindezt irodalmi formában örökíti meg, ezzel a céllal költözött Moszkvába 1922- ben. Ám a polgárháborúban a fehérek vereségével minden reménye szertefoszlott, hogy a valósághoz hűen, szépítés nélkül ábrázolja hazája szenvedéseit; ekkor írt novelláinak, karcolatainak nagy része kiadatlan maradt és csak 1989 után jelenhetett meg nyomtatásban. Az új kötet is sok olyan szöveget közöl, melyek először jelennek meg magyarul.
  Szép, őszinte hangú, de még nyilvánvalóan kissé kezdetleges az Egy fiatal orvos feljegyzései című sorozat, a kezdő orvos élményeinek megörökítése. A világra rácsodálkozó fiatalember naivitása olykor egybeesik az elbeszélői mód egyszerűségével. De Bulgakov szinte napról napra fejlődött, pár évvel később már az érett író hangján szól a Morfium című nagyobb elbeszélésben, melyről a magyar olvasónak természetesen a mi Csáth Gézánk juthat eszébe, aki Bulgakovval egy időben, 1916 táján jegyezte el magát végzetesen a méreggel. Bulgakov kigyógyult, e pokoljárás félelmetesen hiteles rajza a novella.
  A könyv vitán felül legmélyebb, legszellemesebb, legtöbb regisztert megszólaltató írása az 1922-ben írt Feljegyzések a mandzsettán című kisregény, vagy inkább amolyan prózai szimfonikus költemény, melyet finoman jár át a gogoli szürrealizmus légköre. Valódi és vélt látomások, valóságos és irodalmi alakok kavarognak ebben a látszólag vázlatosan odakent, de mégis erős szerkezetű életképsorozatban, mely csírájában tartalmazza Bulgakov későbbi művészetének szinte teljes anyagát. A névtelen főhős nyilvánvalóan a Mester előképe, itt jelenik meg a nagy regény „hontalanság” motívuma, a szovjet bürokratikus viszonyok epés rajza pedig Bulgakov számos művében tér vissza. És itt merül fel először a diktatúra iszonyatai közt keserűen vigasztaló gondolat, miszerint „a kéziratok nem égnek el”.
  Nem égett el például két kiváló elbeszélés a Vörös korona és a Kínai történet, noha megírásuk idején nem tartoztak a hatalom kedvelt olvasmányai közé. Az utóbbiban egy kínai öreg kuli ekként monologizál: „Mi van? Hideg, az van. Cseka elkap – az van. Lenin van. Nagyon van, ő a fő-fő.” Bulgakov könnyed kézzel írt tárcáiban is erősen rendszerkritikus, az Ünnep szifilisszel című krokiban a felcsernek előadást kell tartania a Nemzetközi Nőnap ünnepén, de hát sajnos tökrészeg. És belevág: „Mielőtt a nemzetközi ünnepre térnénk, szóljunk néhány szót a nemi betegségekről!” E kedves bevezető után a lényegre tér: „itt van például egy leányzó, piros szalagot tűz a hajába, örvendezik, március nyolcadikák meg effélék, aztán férjhez megy, és ott van ni, egy szép napon mosakodáshoz látimages/ kifújja az orrát, és placcs! Az orra a mosdóban, a helyén pedig, már engedelmet, egy lyuk!” Nem csoda, hogy többen elájulnak a teremben. És az sem csoda, hogy Bulgakov újságírói pályája hamar véget ért, az olvasók nagy szerencséjére, mert ezzel megkezdődhetett a 20. század egyik legjelentősebb drámaírói életműve.
  Remekül szerkesztett (Szőke Katalin munkája), szépen kivitelezett, sok meglepetést tartogató, nagyszerű könyv. Élvezetes bevezetés egy nagy író ifjúkori műhelyébe.

Az orvostudomány legfőbb célja a betegek meggyógyítása. Ha ez tökélyre jutna, vagyis ha megszűnne a gyógyíthatatlan betegség fogalma és a halál végleg elveszítené a csatát, azt a medicina feltehetően küldetése beteljesedéseként üdvözölné. De biztos ez?

  A halál halála valóban a legfőbb jót jelentené, nemcsak a tudomány, de mindenki számára? Nem tudni. Ám annyi bizonyos, hogy a Nobeldíjas portugál regényíró, José Saramago új regényében éppoly komolyan, mint szellemesen gondolta át a kérdést.
   Adott egy tízmilliós ország (nem Magyarország!), feltehetően Európában, ahol egy időre, pontosan fél évre a halál felfüggeszti működését, és az (élő)halottak gondja a társadalom teljesen felkészületlen nyakába szakad. Előbb vallási aggályok keletkeznek, az ország vezető papja felháborodottan nyilatkozza, hogy ha nincs halál, akkor a feltámadás tana is érvényét és értelmét veszíti, ez pedig még a legenyhébb megítélés szerint is durva istenkáromlás, mi több, isten létének megkérdőjelezése. Aztán jelentkeznek a temetkezési vállalatok képviselői, és a miniszterelnöknek címzett levelükben azonnal komoly állami beavatkozást igényelnek, és egyidejűleg kérik, biztosítsák ama jogukat, miszerint ezentúl az elhullott háziállatok temetése kizárólag az ő hatáskörükbe essék, így tartván fenn az emberi hullák kiesésével árván – és haszon nélkül! – maradt, mintegy kihalással fenyegető tisztes iparukat. És persze pénzt, minél több pénzt követelnek: „mivel az ipar eme elkerülhetetlen átalakítása mindenképpen hatalmas beruházásokat igényel, mivel egészen más egy emberi lény temetése, mint egy macska vagy egy kanári végső nyughelyre szállítása, hogy a cirkuszi elefántokról és a fürdőkádban nevelt krokodilokról ne is beszéljünk”. Az ország felbolydul. A kórházak folyosóit ellepik a menthetetlen, de meghalni immár képtelen betegek; kisvártatva az öregek otthonának fenntartói és maguk a lakók is tiltakoznak, mondván, az örök élet elviselhetetlen, akkor már „inkább a halál”.
    Úgy tűnik, a „megtorpant halál” – ahogy a regényben nevezik – tökéletes káoszba taszítja a társadalmat. Egy kiút mutatkozik: mivel kiderül, hogy a határ túloldalán még él és működik a régi rend, sokan úgy döntenek, hogy a szomszédos országokba átszállítva és ott őket sebtében elkaparva szabadulnak meg (élő)halott rokonaiktól. Ám ez kínos és amatőr módszer, nem beszélve a felmerülő etikai problémákról. A gyorsabb, szakszerűbb ügyintézés érdekében hamarosan megalakul a „mapphia”, mely – természetesen titokban az állammal lepaktálva – megfelelő díjazás fejében átvállalja a családok számára sok kellemetlenséggel járó ügyletek zökkenőmentes lebonyolítását. És hogy semmi fennakadás ne legyen, arról többek közt a határ menti országok bűnszövetkezetei és kormányai gondoskodnak.
   Így áll a helyzet, amikor a halál hirtelen úgy dönt, mégis folytatja tevékenységét; egy, a televízióhoz eljuttatott levelében bejelenti, hogy mintegy móresre akarta tanítani az embereket, azért akasztotta a szögre a kaszáját. De vége a durcás időszaknak, vége a sztrájknak, a halál belátja, tévedett. Ám mostantól új módszerrel dolgozik. Ezentúl egy héttel a bekövetkező sajnálatos esemény előtt minden delikvens egy kékeslila borítékban értesül eltávozása elodázhatatlan időpontjáról, így marad ideje esetlegesen függőben lévő ügyei rendezésére, elbúcsúzhat szeretteitől stb., stb. Így szól a halál a tévében. Mindenki fellélegzik. Egyelőre gondot jelent „a soha nem látott várólistán” megjelenő hatvankétezerötszáznyolcvan halott eltemetése, de a temetkezési vállalatok, mint mindig, ezúttal is bizonyítják rátermettségüket. A „mapphia” ezentúl a temetkezési vállalatoktól szedett védőpénzzel vigasztalódik, az egyház is megbékél, az állami élet visszatér a rendes kerékvágásba.
   Ám ekkor újabb végzetes üzemzavar történik. Egy negyvenkilenc éves, magányosan élő csellistának címzett kékeslila boríték makacsul visszajut a feladóhoz, azaz a halálhoz. Aki nem tűrheti ezt, és úgy dönt, személyesen veszi kézbe a rendkívüli esetet: egy harminchat év körüli, sugárzóan gyönyörű asszony alakját magára öltve meglátogatja a gordonkást. Az eddig társadalmi-filozófiai szatírának látszó regény ekkor szinte észrevétlen eszközökkel változik át mélyen melankolikus, megindító szerelmi történetté. És egy gordonkára írt Bach-szvit segítségével, no meg a szerelem hatalma révén a halál ismét visszakozásra kényszerül. E fordulat és zárlat egy gyengébb író kezében óhatatlanul giccsessé válna. Ám Saramago tökéletes ízléssel és arányérzékkel viszi végig meglehetősen fantasztikus történetét. A halál – aki „jól tudjuk, soha nem alszik” – a regény végén békésen hajtja álomra fejét a szeretett férfi, az élete értelmét megnyert, úgyszólván halálosan szerelmes csellista ágyában. „Másnap senki nem halt meg.”
 (Európa Könyvkiadó, 2007, 242 oldal, 2600 Ft)