Vadul és engedékenyen

Haydn: Vonósnégyesek, op. 76, No. 1–6

Mindig kérdés, mivel kezdjük ciklikus művek esetében a hallgatást. A hat művet tartalmazó, 1796–97-ben komponált sorozatból ezúttal a híres, „kvintek” melléknevet viselőre esett a választásom. A „régi”, még eredeti felállásban (Takács-Nagy Gábor első hegedűn, Schranz Károly második hegedűn, Ormai Gábor brácsán, Fejér András csellón) játszó Takács String Quartet (a felvételek 1988–89-ben készültek) félelmetesen sötéten és gyors tempóban indítja a d-moll darabot (ritka hangnemi madár Haydn pályáján!), és ez megalapozza a továbbiakat. Nyilvánvaló, hogy groteszk, már-már hetykén dadaista lesz a harmadik tétel ravasz ritmikai eltolásokkal operáló kánonja, a vonósnégyes nem átallja a legszélsőségesebb hangot megütni.

Hogy Beethovenre hatott e kissé kocsmázós hangulatú darab, nem lehet vitás: csak a később született mester öregkori műveiben hallható ilyesfajta tombolás. A vonósnégyes előadásában van egy csipetnyi rusztikus íz, a többi 18. század végi avantgárd. Ha igaz Goethe mondása („a vonósnégyes négy eszes ember beszélgetése”), akkor a művekben már átélhetjük, mi történik, ha az egyik hirtelen „esztelenné” válik, és kitör a beszélgetésből.