Üresben

Legyen szó tévé-, film- vagy mesesorozatról, az epizódok közötti elsődleges kapcsolati pontot (és élvezetiérték- garanciát) a minden történetben feltűnő, azonos intenzitással teljesítő főhős vagy főmotívum jelenti. Mi lenne a frizsiderszocializmus ezer színben pompázó lényarzenáljával, ha Pom-Pom nem jegyezte volna meg minden különös szerzet történetét, és nem mesélné el azokat az iskolába igyekvő Picurnak? Ki mentené meg az újkonzervatív Egyesült Államok női népességének legvonzóbb tagjait mindenféle tanyasi gonoszok zaklatásától, ha KIT-nek garázsba kellene vonulnia? Michael Knight mégsem stoppolhat az út szélén, vagy bérelhet ki egy olyan autót, amelyik nem beszél. Bizony, ha Picur és Michael együtt gyalogolna az iskolába minden reggel, nemcsak legkedvesebb meséinkkel lennénk szegényebbek, de néhány ugratással és motorháztetőre fektetéssel is.

Garázsrecept
    Mint ahogy a megszokottnál szegényebben, kevesebb kilométernyi izgalommal távozunk a moziból, ha beülünk a Luc Besson pesztrálása alatt született Taxisorozat negyedik, sokak reményei szerint utolsó darabjára. A nyolcvanas évek gépjármű-fetisiszta életérzésének bűvkörében fogant zseniális alapötlet (a motoros pizzafutár összerakja álomautóját, és elmegy taxizni) az európai viszonylatban szemkápráztató akciószekvenciákkal és komikus karakterekkel kiegészítve 1998-ban korrekt, ütős vígjátékot eredményezett, és az azt követő két folytatásból is azt érezhettük, hogy még nem fogyott ki a benzin. A Taxi-széria első három epizódjának egyértelműen az a felturbózott fehér Peugeot volt a főszereplője, melyet a szabad szájú Daniel vezetett, és amely oly sok bűntény felgöngyölítésében és megelőzésében volt a két balkezes nyomozó, Emilien segítségére. Hozzájuk járult még egy kórusnyi (sztereo)- tipikus figura: a lökött rendőrkapitány, a „tutajos” rendőrnő, a katonatiszt bájos lánya, további néhány ügyefogyott rendőr, és persze az egésznek világfaluízt adó kikötőváros, Marseilles. Az ötletgazda Besson pontosan kiszámította az arányokat, és tudta, hogy a Csendőr-filmek Riviéraképe jó alap lehet a politikailag inkorrekt kisvárosi poénkodáshoz, hogy az autós üldözések jóval látványosabbak a tengerrel a háttérben, és hogy a különböző nációk szerepeltetése jó vígjátéki alapanyag, főleg, ha az ember szívesen lopkod össze motívumokat más nemzetek filmművészetéből.

 Sebhelyek
  A Taxi 4. esetében minden összetevő közül a vendégnemzet megválasztása jelzi leginkább, hogy apad a tank: németek, japánok és mikulások után (akik kis rosszindulattal mind nevezhetők a franciák történelmi ellenségének) most a szomszédos belgákon a sor, hogy komplett hülyét csináljanak belőlük. Nem az a baj, hogy a magyar nézők a szinkron alapján nem fogják hallani a belgák (pontosabban vallonok) feltehetően nevetséges kiejtését, hanem hogy a kulturális különbségek némileg vállalható kifigurázása után most be kell érnünk egy ártalmatlan szomszéd nép megalázásával – a rendőrviccek mellett a jelek szerint működésbe léptek a még gyengébb agyteljesítményű embereket szórakoztató belgaviccek. És miként ebben a kategóriában, a film alkotói egyéb területeken is lejjebb tették a lécet: Gibert felügyelő gyakori magánszámaival főszereplővé lép elő, Emilien felesége meg sem jelenik a színen, Marseilles- ből szinte semmit nem látunk, a mágikus taxi pedig csak az alibi kedvéért szerepel a történetben, hiszen dramaturgiailag szinte semmi szerepe sincsen.
 A Taxi 4. a mellékszereplők és mellékszálak jutalomjátéka, hiszen a franchise-béli fősodort jelentő taxis problémamegoldás háttérbe szorulásával a színes háttér életre kel, és átveszi az irányítást: a jól bejáratott saját akcióvilágot letaszítja a vászonról a klasszikusok majmolása. A belga rém például az emberevő Hannibal Lecter hasonmása, a katartikus fináléban bekokózva lövöldöző Gibert pedig szinte vágásra pontosan Tony Montana, a sebhelyesarcú haláltáncát játssza újra. Daniel, Emilien és a hosszú lábú Petra kénytelenek kiosonni a színről, mert ők is érzik, hogy nemcsak életük van veszélyben, de maga a sorozat is, melyet ellepni látszik az értelmetlen erőszak és érthetetlen humor.