Tanulmányi kirándulás

Nehéz olyan könyvet megfilmesíteni, melynek mesélője szigorúan saját szemszögéből, saját igazát bizonyítva tolmácsolja az eseményeket, mert a néző könnyen elveszhet az értelmezési lehetőségek, a különböző igazságok között. Különösen bonyolult a helyzet, ha a történet szereplői kölcsönösen kiszolgáltatottak egymásnak, és érzelmi sodródásaikkal nem csupán maguknak árthatnak, de tönkretehetik mások karrierjét, sőt életét is. Mivel nem az amerikai elnök testőrségének környezetében vagy egy olajmágnás szeretőinek sztriptízbárjában, csupán egy teljesen hétköznapi környezetben járunk, meglepő az ebben a filmben megjelenő magas fokú emocionális-hierarchikus feszültség, ám ha belátjuk, hogy az élet nem habos torta, semmin sem fogunk meglepődni.
   Történetünk házigazdája Barbara Covett (Judi Dench) ötvenes vénkisasszony, egy londoni külvárosi középiskola történelemtanára, aki mániákus önszeretettel vezeti naplóját, és keresi a fiatalabb kolleginák társaságát. Kívülről nézve Covett nem rosszindulatú, csak szigorú és öntörvényű; kellő tapasztalattal bír a fegyelmezésben, irodalmi műveltsége kiterjedt, hamar a problémák lényegére tör. Naplóbejegyzéseinek ismeretében azonban szeretetéhes, bánatosan magányos nő, aki egy kis intrika segítségével – hála általános hitelének és meggyőzőerejének – észrevétlenül tehet tönkre másokat. Az ő csapdájába – és naplójába – sétál bele Sheba Hart (Cate Blanchett), az igéző szépségű, mégis kissé boldogtalan harmincas rajztanárnő, akinek Barbara egy fegyelmezési problémában segít. A két nő később jó barátságba kerül, Sheba még vasárnapi ebédre is meginvitálja magukhoz bölcs védelmezőjét, aki megrökönyödve tapasztalja, hogy a fiatal szépségnél egy-két évtizeddel idősebb egyetemi tanár férj, a pubertáskor legveszedelmesebb szakaszába érő tinilány és a Down-kóros kisfiú olyan elvarázsolt világban élnek, amelyet csak a felső-középosztály gondtalan tagjai engedhetnek meg maguknak. Mivel azonban Barbara kiszemelte magának Shebát, úgy dönt, védence tulajdonképpen szenved a családi élet börtönében, ráadásul elméletét igazolni látszik a tény, hogy a tanításban és iskolai életben gyakorlatlan nő egy tizenöt éves diákjával tart fenn szexuális viszonyt.
   A cselekménynek ezen a pontján válik el egymástól valóság és narráció, cselekedet és szándék: Barbara titoktartásáról biztosítja Shebát, azzal nyugtatva meg a fiatal nőt, hogy a legnagyobb hibákat is jóvá lehet tenni, ám valójában örök adósává akarja tenni őt, lelki játszótárssá, aki szükség esetén egy fontos családi eseményt is feláldoz azért, hogy védelmezője döglött macskáját gyászolja. Mesterien ördögi az a mézesmázos ügymenet, melyet Barbara a siker érdekében végigvisz, a naplósorok és a valós történések együttese tökéletesen rajzolja ki a szálakat a háttérből rángató gátlástalan tanárnő portréját. Az elsősorban színházi rendezőként aktív Richard Eyre fülledt kamaradrámát teremt a sokszereplős történetből, és a két pompás színésznő játéka mellett a környezetet is sikerrel mutatja be – London talán sosem látszott még ennyire külvárosinak, az egy lakókörnyezeten (vagy éppen iskolán) belüli társadalmi különbségek régen nyertek ilyen finom ábrázolást.
    Az Egy botrány részletei a sikeres könyvfeldolgozás iskolapéldája, hiszen nemcsak a cselekményt adaptálja vászonra, de a szereplők jellemeinek különböző rétegeit is sikerrel mutatja be. A történések lendülete magával ragadó, a való életet imitáló dramaturgia lélegzetállító, a figurák motivációi érthetőek és hitelesek. A néző helyenként úgy érzi magát, mint kisgyerek a bábszínházban: be akar kiabálni a széksorok közül, hogy „vigyázz, ne higgy neki”, pedig tudja, hogy nem segíthet az önmagát egyre nagyobb bajba sodró Shebán. Hiába, egy történet akkor szól igazán a közönséghez, ha az ember legszívesebben megváltoztatná a dolgok menetét.