Talált süllyedés

Wolfgang Petersen: Poseidon

A katasztrófafilmek műfajteremtő klasszikusának újraforgatása az izgalmon és a gyilkos tempón kívül nem sok jóval kecsegtet. Míg az 1972-es A Poseidon-katasztrófa hatalmas, részletgazdag díszleteivel és egy sor meglett színészóriás szerepeltetésével egyszerre istenítette Hollywood egykori nagyságát, és taszította azt az óceán mélyére, A tengeralattjáró rendezőjének újrázása semmit sem tesz hozzá a kánonhoz. Ronald Neame rendező eredetije a sci-fi-király producer, Irwin Allen álmából és elhatározásából született, és „potom” ötmillió dollárból a modern katasztrófafilmek atyjává tette a pénzembert, aki a célcsoporthoz mérten meglehetősen öreg sztárokkal játszatta el a Bfilmes forgatókönyvből A-filmes költségvetéssel készült történet figuráit. A tétlenség és cselekvés ősi dilemmáját tűz, víz, robbanás és sebet tépő fémdíszletek között bemutató maratoni menet látványának pompájában Hollywood fénykorát idézi, a szereplők jól időzített, gyakori és gyors halála azonban alaposan meglepi a kvéker-idealista forgatókönyveken felnőtt nézőket. Neame filmjében minden régi, de semmi sem a régi: az utolsó útjára induló luxus-óceánjáró és a kóbor óriáshullám találkozása ötveneshatvanas embereket kényszerít hősszerepbe, és gyilkolja le őket olyan szenvtelenséggel, mintha máris beköszöntött volna a – csak az évtized végén beérő – tinihorror korszaka. Petersen feldolgozása ezzel szemben csak nyomaiban foglalkozik az öregedés problémájával, és a dilemmázás helyett az elázást helyezi a középpontba. A Hollywoodba szakadt német mester csupaszított forgatókönyvből, csupaszított jellemekkel dolgozik, és otthonról hozott kápráztató technikai tudását helyenként digitális megoldásokkal leplezi. A Poseidon többet mutat, de kevesebbet láttat, mint elődje – úgy süllyed el, mintha sosem úszott volna.