Szenvedélyek labirintusa

Mindent hazámról

Az amerikai és európai filmakadémiák által kitüntetett spanyol mester második nagyjátékfilmje annak ellenére csak most kerül a magyar mozikba, hogy hazájában már legalább húsz éve kultuszfilmként tartják számon. Franco után hét évvel Madridban minden frankó volt – legalábbis a meleg trónörökösök, a nimfomán énekesnők és az iszlám terroristák szemszögéből.

A La Mancha tartomány egyik kis falujából 1968-ban Madridba költöző Almodóvar eleinte egy bolhapiacon dolgozott, majd a fővárosi telefontársasághoz szerződött, ahol keresetéből félre tudott tenni némi pénzt, és vett egy Super 8-as kamerát. Kisfilmjeinek vetítése hamarosan fontos eseménye lett a hetvenes évek ellenkulturális mozgalma, a „La Movida”  életében, 1980-ban pedig már 16 milliméteres filmre forgatta bemutatkozó nagyjátékfilmjét. A Pepi, Luci, Bom és más lányok a tömegből a diktatúra éveit követő parlamentáris monarchia lelkesítő, mégis korlátozó szabadságát mutatja be kisstílű, korrupt rendőrök és vidáman füvezgető zenészlányok főszereplésével. A rendező érett munkáira jellemző melodrámai, vígjátéki és kreatív giccselemek már itt megjelennek – az extravagáns szereplőkről és történetvezetésről nem is beszélve –, Almodóvar első filmje azonban nem több egy lelkes amatőr és a mögötte álló popkultúra hangos csatakiáltásánál.

Az író-rendező-zeneszerző második, „önéletrajzi”  nagyjátékfilmje jóval kimunkáltabb alkotás, amely a belezsúfolt műfaji elemek (terrorista-krimi, karriertörténet, identitásdráma, zenés perverzió) sokasága ellenére is rendkívül életteli darab. Almodóvart későbbi filmjei alapján szokás „emberarcú, jóságos Godard” -ként emlegetni, a Szenvedélyek labirintusa azonban egy sokkal komolyabb úttörő-honfitárs, Luis Buńuel filmjeinek jegyeit viseli magán. Történetünk Madridja őrült, szertelen világ, melyben frigid szexológusok nimfomán lányai tiráni meleg trónörökösök után rohangálnak, az orvostudományi egyetemen hallgató iszlám terroristák szuper-kifinomult szaglással rendelkeznek, két menő zenekar fellépése között pedig az „Almodóvar & McNamara”  formáció (a La Movida Záray–Vámosi duója) szórakoztatja a közönséget. Almodóvar a felszabadult várost szexuálisan frusztrált emberekkel népesíti be, ezzel jelezve, hogy a múlt kínzó emléke és erős gyökerei a külsőségekkel ellentétben mennyire megnehezítik a teljes kitárulkozást. Buńuel filmjeihez hasonlóan (Nazarín, Öldöklő angyal, A nap szépe, A vágy titokzatos tárgya) a fiatal rendező olyan abszurd álomvilágot épít fel, amelybe a meghökkentő képi és nyelvi eszközök döbbenetes erőt és valóságérzetet visznek: a sok képtelenség és szexuális tartalommal telített kaland közepette hajlamosak vagyunk elhinni, hogy Madrid 1982-ben pontosan így festett.