Egészségpolitika
Szakad a cérna
2010. január 14. 11:06
Egyszerre három kórház működtetését adta vissza tavaly novemberben az önkormányzatoknak a Medisyst Kft. Tulajdonosa, Kern József szerint az efféle egészségügyi vállalkozásból lehetetlen egyetlen fillér hasznot is kivenni. A Heti Világgazdaság interjút készített Kern Józseffel.
HVG: Amikor ön 2006 tavaszán kivált a Hospinvest Zrt.-ből, és megalakította a Medisyst Kft.-t, látványosan más befektetési politikát követett, mint tavaly becsődölt korábbi társai. Attól tartott, hogy vállalkozását ennek ellenére magával rántja a Hospinvest keltette örvény?
K. J.: Vérmérsékletbeli különbség volt a két cég között. Úgy gondoltam, hogy ezen az idehaza még kitaposatlan úton megfontoltan kell haladni. A Medisyst három kórház, a körmendi, a tapolcai és a mezőtúri intézmény működtetését vállalta, egyúttal végrehajtotta mindazokat a beruházásokat, amelyeket megígért. Ezek között volt intézeti gyógyszertár létesítése, energetikai korszerűsítés, sőt még egy modern, kétszintes járóbeteg-szakrendelő is. A betegek elégedettek voltak az ellátással, és a három városi kórház együttesen nullszaldóközeli eredményt produkált. Utóbbi annak köszönhető, hogy időben megtettük a gazdasági racionalitás követelte lépéseket, ami a hasonló méretű hazai intézmények zöméről nem mondható el. Tőkehiány sem fenyegette a Medisystet, hiszen más érdekeltségeim stabil anyagi hátteret jelentettek. Az sem titok, hogy mindenütt igyekeztük elkerülni a politikai viharokat, csak olyan önkormányzatokkal kötöttünk szerződést, ahol a képviselő-testület egyetértett az egészségügyi ellátás magánműködtetésbe adásával.
HVG: Ha a körülményekhez képest minden elfogadhatóan alakult, miért veszítette el a türelmét? Talán úgy gondolta, cégének ennyi idő után már nyereséget kellene hoznia?
K. J.: Az okokat sokkal mélyebben kell keresni. 2002-ben úgy tűnt, hogy az egészségügyben is elkezdődhet a rendszerváltás. Több tucat – és nem csupán európai – ország egészségügyi rendszerét ismerve munkatársaimmal arra a következtetésre jutottunk, hogy a változás küszöbön áll. Úgy gondoltuk, az osztrák, illetve a német modell adaptálása következik be, ez pedig magával hozza, hogy érdemes lesz egészségügyi intézményt működtetni, abba beruházni, sőt külső tőkét bevonni. Befektetéseinket 20–25 éves távlatra terveztük, és 10–15 éves megtérülési idővel számoltunk.
HVG: Elsőként a körmendi kórházat vették át 2004-ben, tehát a megtérülésre szánt idő felénél sem tartanak. Miért dobták be mégis a törülközőt?
K. J.: Már az első évben azt tapasztaltuk, olyan sűrűn változik a szabályozás, hogy lehetetlen üzleti tervet készíteni. Az elmúlt fél évtized arról győzött meg, hogy az egészségügyben minden ígéret ellenére elmaradt a rendszerváltás. Sem az ellátási struktúra, sem a biztosító, sem pedig az állam szerepe nem változott. Megmaradt a hierarchikusan szervezett rendszer, a pénzelosztás változatlanul a térségek és az orvosszakmák politikai befolyását tükrözi, nem a valóságos szükségleteket. A befektetők számára meglehetősen rossz üzenete volt a 2008. márciusi népszavazásnak: az évi maximum 6 ezer forintos vizitdíjat is el kellett törölni, amelynek fizetése alól amúgy a fél ország mentesítve volt. Ahelyett, hogy azt kérdezték volna, akarnak-e a biztosítottak ausztriai színvonalú ellátást, a referendummal tovább erősítették azt a közvélekedést, hogy minden ingyen van, az egészségügyi szolgáltatás igénybevételének nincsenek korlátai.
HVG: Legalább ennyire közkeletű elvárás az is, hogy az egészségügyből ne lehessen haszonra szert tenni?
K. J.: A többség nem talál kivetnivalót abban, hogy a gyógyszerek vagy gyógyászati segédeszközök árában tetemes haszon legyen. Elfogadott, mondhatni megkövesedett gyakorlat, hogy az orvos zsebébe borítékot dugnak. Csupán a gyógyító szolgáltatás nem lehet nyereséges? Félreértés ne essék, a mai egészségügyi finanszírozás mellett Nobel-díj járna annak, aki a kórházműködtetésből akár egy fillér hasznot is ki tudna venni. Talán ott van a bajok gyökere, hogy a politikusok zöme – mindenféle vállalkozói tapasztalat híján – azt gondolja, a tőke valamiféle szerelemből adott dolog. Holott a befektetés egyszeregye, hogy a vállalkozás hozama hosszú távon nagyobb legyen, mint a bankkamat. Amikor átvettük a körmendi kórház működtetését, egy vakbélműtétért mondjuk 100 egységet fizetett az egészségbiztosító. Utána rendelet született arról, hogy a magánvállalkozás is köteles 13. havi munkabért fizetni, de ennek fedezetét csak a költségvetési intézmények kapták meg. Ehhez adódott az iparűzési adó kötelező kiterjesztése a kórházműködtető gazdasági társaságokra is. E pluszkiadások fedezésére az eredeti 100 egységből mind többet kellene elvenni, ám ez jogszabályellenes, hiszen az egészségbiztosítási bevételt a betegekre kell fordítani.
HVG: Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami után eldöntötte, hogy kiszáll?
K. J.: 2009-ben azt hihettük, hogy – az országon kívül álló okok miatt is – már a gödör alján vagyunk. De azt kellett tapasztalnom, hogy továbbra is gőzerővel ásunk lefelé. Az egészségügyi kormányzat benyújtotta az Országgyűlésnek azt az úgynevezett salátatörvényt, amelyben további hátrányos megkülönböztetéssel sújtja a magánvállalkozásokat – csak tőlük kívánják meg a vagyoni biztosítékot, a minőségi mutatókat és így tovább. Ráadásul a következő kormány várományosai idejekorán világossá tették, ők nem szánnak szerepet a magántőkének az egészségügyben. Ezek után úgy gondoltam, bölcsebb dolog kiszállni.
Gáti Júlia, HVG Online
