Roska Botond tudományról, kutatásról, edukációról

Érdekes, amit mondott, mert akkor a látásra is igaz az, ami egy rakás egészségügyi dologgal kapcsolatban fennáll: ha normálisan eszünk, kicsit kimegyünk naponta a szabadba, mozgunk, azaz úgy élünk, ahogy a nagy könyvben megvan írva, akkor a látásunkért is kevésbé kell aggódnunk.

Az ember is egy állatfaj. Emlősök vagyunk, mint a kutya, a macska vagy a majom. És ha rájuk nézünk, ők sem csak odabent üldögélnek (na, jó, a macskákat nem mindig engedik ki), hanem mozognak, kint vannak a szabadban. A világ azonban úgy fejlődik, hogy mi egyre kevesebbszer teszünk így, és ennek megvan a következménye.

Talán határterületi kérdés, de ha már szóba jött a táplálkozás és az emberi figyelmetlenség, felmerül, hogy az utóbbi években eléggé előre tört a tudományszkepticizmus, főleg az online térben. Látjuk az oltásellenességet, most épp a szamárköhögésről hallani sokat, amit az én gyerekkoromban már kihaltnak hittek. Ebből önök mit tapasztalnak?

Azzal, hogy irracionális emberek hülyeségeket terjesztenek, a tudomány nem tud mit kezdeni. Azon kívül persze, hogy egyértelműen kimondjuk, hogy ezek bizony hülyeségek, és nem érdemes rájuk hallgatni. Az meg, hogy az online tér felerősíti ezt… Hát, ezen a tudomány nem tud segíteni. Ezen az oktatás segíthet. A gyerekeket racionális gondolkodásra kell nevelni. Egyszerű ez, nem kell hozzá nagyon szofisztikáltnak lenni.

Tehát ez inkább edukációs, semmint tudománykommunikációs probléma.

Szerintem igen, mert ezek az emberek legtöbbször már elhatározták, hogy a tudósokra nem szabad hallgatni.

Visszatérni a vakság gyógyítására, ez egy relatíve új dolog: az, hogy egyáltalán erről beszélni lehet, egy tizenéves történet, és korábban senki sem látta, hogy idáig eljuthatunk. Az ön édesapja, Roska Tamás a bionikus szemmel és a látó számítógéppel ugyan törekedett ebbe az irányba, de az mégiscsak másik terület volt. Most mennyire lehet a jövőbe tekinteni? Milyen irányvonalak állnak rendelkezésre?

A bionikus szem érdekes dolog volt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ami meglódította az egészet, az a génterápia. Sokan azt gondolják, hogy lépéről-lépésre jutunk előre, de az első génterpáiák nagyon egyszerűek voltak, és csak most jönnek a szofisztikáltabb eljárások, mert sok új dologra jött rá a tudomány. De hogy mennyire fog ez előrehaladni, azt nagyon nehéz megmondani.

A terápia is nagyon sok dologtól függ: gazdasági tényezőktől, az alapjául szolgáló tudomány minőségétől, a társadalmi elfogadottságától, mennyi pénzt tesznek bele a politikusok, magánszemélyek, alapítványok… Ami tény, hogy ez a tudomány tíz éve létezik, és hogy mennyire halad előre, azt nehéz megmondani.

A tavaszi MTA székfoglaló előadásában is beszélt arról, hogy milyen gyorsan jönnek az új eredmények – például a csapokról korábban azt gondolták, hogy a nem látó embereknél nincsenek jelen, de kiderült, hogy több mint 60 százalékban megvannak. Tényleg ekkora bakugrásokkal haladnak? Mondta, hogy nem látnak előre, de ezek szerint, ha van egy eredmény, akkor gyorsan törnek előre vele? Azért is kérdezem ezt, mert más területeken mostanság sok szó esik az alap és alkalmazott kutatás közötti összefüggésekről, az önök munkája viszont alaposan felkavarja ezt az egész elgondolást.

A mi tudományunkban nincs ez a különbség. Azt gondolom, hogy a biológiai tudományokban az alapkutatás és alkalmazott kutatás egy teljesen artificiális szétválasztás. Amikor megértünk egy biológiai folyamatot, mindig lesz egy betegség, ami arra a folyamatra épül. Minden genetikai betegség egy génmutációból jön létre, és bármilyen gént vizsgálunk, biztosak lehetünk benne, hogy lesz ott betegség is.

Szóval a megértés mindig gyakorlati alkalmazással párosulhat. Ehhez persze rengeteg pénz kell, a megértéshez viszont elég kevesebb is. Amikor terápiát fejlesztünk, akkor ennél tízszer, vagy százszor több pénzről beszélünk. Ez inkább anyagi források függvénye.

A teljes interjút a Forbes közli.

Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem