Rettentő szimmetria

Rudolf Péter: Üvegtigris 2.

Rudolf Péter legkedvesebb celluloidgyermeke az Egyesült Államokban már a sokadik epizódnál tartana, de úgy látszik, Magyarországon legfeljebb önmegsemmisítő folytatások születnek. Kakszi Lali és haverjai ugyanis az Üvegtigris 2.-ben szinte mindent feladnak, ami emlékezetessé és bizonyos (igen tágas) körökben kultikussá tette az eredeti filmet: a keserű mókát és debil dühöt felváltotta a mosolygós beletörődés és a lagymatag merengés.  A Csapd le csacsi!-n (1990) és a Roncsfilmen (1992) kívül kevés olyan magyar film született a rendszerváltás óta, melynek mondatai szállóigévé, figurái pedig tudatalatti ideáltípussá váltak. Ezek közé a ritkaságok közé sorolható Rudolf Péter és Kapitány Iván közös rendezése, a 2000-es Üvegtigris, mely akár a nyolc évvel korábbi Szomjasfilm könnyített változatának is tekinthető, miután az előbbi mozaikosanekdotikus szerkezete és beékelt riportrészletei kísértetiesen emlékeztetnek a Roncsfilm elbeszélői megoldásaira, és az Üvegtigris figurái akár a nyolcadik kerületi szerencsétlenek halastóparti rokonainak is tekinthetők. Ami fogyaszthatóbbá és szórakoztatóbbá tette a büfésfilmet a kocsmafilmnél, az nem más, mint az egyfedelű, könnyen megfejthető üzenet, a végletekig karikírozott jellemek és a köznapi nyelvezet. Az Üvegtigris akkorát durrant a magyar köztudatban, mint elfelejtett világháborús gránát a budai vár oldalában. Öt évvel bemutatása után még mindig keresett cikk a hazai videotékákban, és rajongói szabályos fesztiválokkal és Babetta-versenyekkel éltetik tovább Lali és barátai emlékét. Rudolf és csapata kétségtelenül eltalált valamit, örökéletű figurákat teremtett, akiknek utóéletét nyugodtan rábízhatták volna a népköltésre – de sajnos nem tették: az Üvegtigris 2. úgy viszonyul az eredetihez, mint a Méhek a vonaton című szocialista-realista epizód a Magyar népmesék sorozat többi darabjához, és ezért gyengíti a mítoszt.