Rendszerváltás az Akadémián

Nem véletlen, hogy Berend T. Iván, az Akadémia elnöke (1985–1990) is a címben szereplő idézettel nyitotta meg az 1989-es májusi közgyűlést. Hiszen ekkorra a rendszerváltás folyamatai már javában zajlottak, ám a végeredményt még nem lehetett látni. Az ellenzéki pártok ismertették programjukat a demokratikus átalakulásról, illetve az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal is tárgyalásokat folytatott az átmenet előkészítéséről. A Magyar Tudományos Akadémia ezekkel az eseményekkel párhuzamosan közgyűlésén vitára bocsátotta az intézmény újjászületésére vonatkozó elképzeléseit. Ezeket egy új Akadémiáról szóló törvénytervezetben összegezték.

De miért is volt szükség új akadémiai törvényre? Elsődlegesen azért, mert az 1948/49 után kiépült szovjet típusú rendszer nem hagyta érintetlenül a tudós testület felépítését és működését. Az 1949-es MTA-törvény alapján ekkor vált a „Magyar Népköztársaság legfelsőbb tudományos intézményévé”. Ez olyan feladatok elvégzését tette az intézmény feladatává, mint például az országos tudományos tervezés, a tudományos utánpótlás biztosítása, továbbá minden kutatóintézet tudományos szempontok alapján történő irányítása. A tagságot politikai alapon erősen szelektálták, és a mindenkori párt – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – figyelemmel kísérte, illetve befolyásolta a tagválasztást. Az intézmény fő döntéshozó szerve formálisan a Közgyűlés maradt, de a valóságban az Elnökség gyakorolta hatásköreit. Ez a fajta központosítás a gyakorlatban már az 1950-es években működésképtelennek bizonyult, emiatt az 1960-as években az Akadémia működésében alapvető átalakítások kezdődtek. Az MSZMP tudománypolitikai irányelveiből következően 1969-re alakult ki az MTA Kádár-kori alapszerkezete. Az MTA-ra vonatkozó, ebben az évben kiadott törvényerejű rendelet már csak az országos tudományos kutatás irányításának egyik résztvevőjeként említette a testületet, a kutatóintézeti irányítás csupán a saját intézeteire terjedt ki. A tudományos minősítés rendszere továbbra is az intézménynél maradt.

Az igazi változás azonban az Akadémia belső szervezetében következett be. A törvényerejű rendelet szervezetileg kettéválasztotta az intézményt. A tudós testületet a Közgyűlés választotta elnök vezetésével az Elnökség irányította, míg a kutatóhálózatot a kormány által (a Közgyűlés javaslatára) kinevezett főtitkár. A főtitkár országos hatáskörű (hatósági jogkörrel rendelkező) államigazgatási szerv jogállásában járt el, munkáját Központi Hivatal néven adminisztrációs apparátus segítette. Az így létrejött „kétfejű sas” időszaka, apróbb módosításokkal, egészen 1990-ig fennállt. Ez a fajta megosztás növelte a politikai befolyásolás lehetőségét a kutatóhálózatban.

Az Akadémia tehát 1949 és 1990 között centralizálva felépített, hierarchizált rendszerben működött. Az érdemi kérdések eldöntésében pedig az akadémikusok egy szűk csoportja, az Elnökség vett részt.

A megújulás igénye

Az 1989. májusi közgyűlésen beterjesztett törvényi koncepció („Kék füzet”) célja elsődlegesen a politikának való kitettség kiküszöbölése volt. Ezt egy új szervezeti formával kívánták elérni, amelyben megszűnt volna az MTA államigazgatási funkciója, és az intézmény autonóm köztestületté alakult volna át. A koncepció fontos eleme volt, hogy az Akadémia megtartotta volna a kutatóhálózatát, illetve az alapkutatásokra továbbra is költségvetési támogatás biztosítását javasolta.

A tervezet ellentmondásossága abban rejlett, hogy az MTA továbbra is jelentős részt vállalt volna az országos tudományirányításban. Hiszen az Akadémia maradt volna a tudományos minősítés felügyelője (kandidátusi és tudományok doktora fokozatok), az országos kutatási programok irányítója, illetve kezelésében lettek volna az alapkutatási versenypályázati alapok is (pl. az OTKA). Ezek mellett a kutatóintézeti dolgozók érdekeit képviselő szakszervezet azt is kifogásolta, hogy az akadémiai intézetek munkatársai kevés beleszólást kaptak volna az intézmény életébe, illetve az Akadémia által biztosított önállóságot is kevesellték. Ráadásul 1989 augusztusában a Magyar Nemzet hasábjain polémia indult az MTA államszocialista rendszerben betöltött szerepéről. A törvénytervezet sorsát az ún. akadémiai fórum pecsételte meg. Az MTA által szervezett nyilvános eseményen a törvénytervezet legújabb változatát („Zöld füzet”) vitathatták meg a kutatók és az érdekképviseleti szervek. Ez a törvényi variáns hiába tartalmazott hatáskörcsökkentést az országos kutatásirányításra nézve, és ajánlott az akadémikusoknál szélesebb kör számára beleszólást a testületi ügyekbe, a résztvevők jelentős része elutasította. Ezeket a folyamatokat érzékelve az Akadémia Elnöksége 1989 őszétől már csak az alapszabálya megújítására törekedett, amelynek fókuszába az akadémiai bizottsági rendszer demokratizálását helyezték.

Az 1990. évi májusi közgyűlés Kosáry Domokost választotta az Akadémia elnökévé (1990–1996). Kosáry személye a tudós társaság megújulási igényét is szimbolizálta, hiszen a tudós 1956-ot követően – a forradalomban betöltött szerepe miatt (a forradalom dokumentumainak gyűjtése, a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának elnöki posztja) – börtönben is ült. A majdnem 80 éves történész korát meghazudtoló lendülettel látott munkának az intézmény élén. A májusi közgyűlés határozata értelmében egy bizottság keretében újraindította az akadémiai törvény kidolgozásával kapcsolatos munkálatokat. A bizottsági koncepciót az 1990. évi decemberi rendkívüli közgyűlés jóváhagyta, majd az Akadémia a kész jogszabálytervezetet 1991 első hónapjaiban nyújtotta át a kormány Tudománypolitikai Bizottságának.

Az 1989-es tervekhez hasonlóan az MTA továbbra is kitartott azon elgondolás mellett, hogy az intézmény egy kutatóhálózattal, saját vagyonnal és állami támogatással működő autonóm köztestület legyen. Ebben a törvénykezdeményezésben azonban már jóval kevesebb igényt fogalmaztak meg az országos tudományirányítással kapcsolatban, és az akadémikusoknál szélesebb kör számára nyitották volna meg a köztestületet. A kutatóintézetek nagy önállóságot kaptak volna, de a Közgyűlés felügyelte volna az intézetek költségvetési kérdéseit. Az Akadémia a tudományos minősítésben az Athenaeum Bizottságon keresztül továbbra is részt vett volna az egyetemekkel együtt.

A törvény további előkészítésével a már említett Tudománypolitikai Bizottság foglalkozott, melynek vezetője Mádl Ferenc akadémikus volt. A testület feladata volt a törvényszöveg véglegesítése, a kormány intencióinak beépítése, továbbá a felmerülő érdekellentétek, viták tisztázása, megoldása. A bizottsági ülések tárgyalásainak nyomán alakult ki az a javaslat, hogy az Akadémia kezelésében lévő állami tulajdont ne teljes egészében adják át az Akadémiának, hanem csupán a törzsvagyont (székházépület, könyvtár stb.), míg az intézethálózatot továbbra is tartsák meg állami tulajdonban és akadémiai kezelésben. Ezt a megoldást az Akadémia és a kormány is helybenhagyta. Két kormányülés tárgyalta a tervezetet, és némi vita után elfogadta az akadémiai koncepciót a köztestülettel, a kutatóhálózattal, az állami támogatással és a jelzett vagyoni megosztással kapcsolatban.

Össztűz a törvényjavaslatra

A kormány 1991 telén nyújtotta be a parlamentnek a törvényjavaslatot tárgyalásra. Ez azonban 1993 tavaszáig váratott magára, aminek elsődleges oka az volt, hogy a felsőoktatási törvény nem készült el. A két törvény együttes megvitatását azért is támogatta a kormány, illetve az Országgyűlés, mert a tudományos minősítés összekapcsolta őket. A kormány a kezdetektől azt az elképzelést támogatta, hogy a tudományos minősítés súlypontja, vagyis a tudományos fokozat (PhD) odaítélése az egyetemeken legyen, ami részben szemben állt az akadémiai Athenaeum Bizottság ötletével. Az 1993-as felsőoktatási törvényben végül a kormány koncepciója kapott megerősítést, amely így irányt szabott a továbbra is parlamenti tárgyalásra váró MTA-törvénynek. A felsőoktatási törvényben foglaltak nyomán frissíteni kellett az 1991-es akadémiai törvényjavaslatot, amelyben már csupán a tudományok doktora fokozat maradt az Akadémia által megítélhető tudományos fokozatként. A kormány 1993 tavaszán nyújtotta be újra a módosított törvényjavaslatot a Országgyűlésnek, amelynek vitája júniusban meg is kezdődött.

Az országgyűlési szakban az akadémiai törvény azonban meglehetősen komoly össztűz alá került, a legélesebben a kormánykoalíció pártjai (MDF, FKGP, KDNP) támadták a javaslatot. Az elégedetlenség abban is megmutatkozott, hogy a nagyjából 30 paragrafusból álló törvényhez majdnem 300 módosító indítvány érkezett mind az ellenzéki, mind a kormánypárti honatyáktól. Ezeket az Országgyűlés Kulturális Bizottsága tárgyalta 1993 őszén. Ezeken az üléseken olyan bizottsági konszenzus alakult ki, amely alapjaiban változtatta meg a törvényt.

Ennek az egyik fontos pontja az Akadémia fő döntéshozó testületének, a Közgyűlésnek a radikális megújítása volt. A bizottság a nagyjából 200 fős aktív, közgyűlésen részt vevő akadémikus mellé 200 fő nem akadémikus képviselőt javasolt, akiknek megválasztása a tudományos minősítéssel rendelkezők feladata. A másik lényeges változtatást az jelentette, hogy a kutatóintézeteket felügyelő Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsa (AKT) gyakorlatilag egy enklávét képezett volna az Akadémián belül, mivel tagjai kizárólag az intézetek vezetői és munkatársai lettek volna. A tudós testület tudományos minősítésre vonatkozó feladatai a bizottsági tárgyalások alapján csupán az MTA doktora cím (és nem fokozat) adományozására szűkültek.

Ezek egy részével sem az Akadémia, sem a kormány nem tudott azonosulni, így felmerült a törvényjavaslat visszavonásának, illetve elhalasztásának lehetősége is. Erre azonban végül nem került sor Mádl Ferenc kompromisszumot kínáló javaslata miatt. Mádl az akadémiai igényeket tolmácsolva ajánlotta egy 1994. tavaszi kulturális bizottsági ülésen, hogy a Közgyűlés is küldhessen tagokat az AKT-ba. Ezt a bizottság megszavazta, így 1994 márciusában megszülethetett a régen várt törvény az Akadémiáról.

„Főtényező” az újjászülető demokráciában

Az Országgyűlés 1994. március 28-án fogadta el az 1994. évi XL. törvényt a Magyar Tudományos Akadémiáról. A jogszabály tartalmazta a bizottsági alkukat (például 200 fő nem akadémikus közgyűlési képviselő jelölését), ugyanakkor az Akadémia által megfogalmazott sarokpontok egy része is megmaradt. Az 1994-es törvény így az Akadémiát autonóm köztestületként határozta meg, amely részben saját vagyonnal rendelkezik. Ezek mellett költségvetési támogatásban részesül, beleszólása van a kutatóhálózat működésébe, továbbá az MTA doktora címet adományozhat. Az országos tudományirányításban és forráselosztásban azonban már csupán koordináló, támogató szerepet kapott az intézmény.

Az Akadémia tehát a törvénykezdeményezéssel, ha ellentmondásosan is, de „főtényezővé” vált az újjászülető magyar demokráciában. Ezt mi sem illusztrálja jobban, mint Kosáry Domokos 1994. májusi közgyűlési beszédében elhangzott szavai: „Nézetem szerint az Akadémia, ha érték is közben zúzódások, és ha lesznek is még kisebb-nagyobb problémái, ezzel a törvénnyel erős pozíciót és igen nagy lehetőségeket kapott. Sokban rajta áll majd, hogy ezekkel miként fog tudni élni.”