Rehabilitáció: újabb finanszírozási tervek
Nem történt számot tevő előrelépés azóta, hogy 2007-ben Molnár Lajos több ezer ággyal „ajándékozta” meg a már korábban is többféle problémával küszködő rehabilitációs szakmát. A gondok változatlanok: rehabilitációs címszó alatt nem egy esetben krónikus ellátást, vagy betegápolást végeznek a kórházak, kevés a szakember, s rendezetlen a finanszírozás. Úgy tűnik azonban, a szakemberek nem adják fel: új finanszírozás körvonalainak felrajzolásába kezdtek.
A rehabilitáció finanszírozását – akárcsak a krónikus ellátásét és ápolásét – nem jellemzi túlzott bonyolultság: attól függően, hogy az adott, rehabilitációsnak kinevezett kórházi osztály mennyire felel meg a személyi és tárgyi előírásoknak, meghatározott nagyságú szorzó (3,6-1,7-1,4-1,2) járul az ágyankénti alapdíjhoz. S bár ennek megváltoztatására többféle javaslattal élt a rehabilitációs szakma, gyakorlati alkalmazásuk azonban rendre elmaradt.
A szakemberek már évekkel ezelőtt úgy döntöttek, hogy az aktív kórházi ellátáshoz hasonló finanszírozási rendszert alakítanak ki. A Homogén Rehabilitációs Csoportnak (HRCS) nevezett módszer mintegy előfeltételeként ezért már évek óta zajlik a rehabilitációs programok és alprogramok kidolgozása - program például a krónikus neurológiai betegség, amelyen belül alprogram többek között a sclerosis multiplex, a perifériás neuropathia vagy a Parkinson-kór következtében kialakult funkciózavar illetve fogyatékosság rehabilitációs célú kezelése – valamint az utóbbiak mentén rehabilitációs ellátási protokollok megfogalmazása. Ezekből eddig több mint félszáz készült el.
A betegcsoporton alapuló új finanszírozás számos előnnyel kecsegtet. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az intézmények több pénzt kapnának azok után a rehabilitációs ágyak után, amelyeken súlyosabb betegeket kezelnek. Ezzel elismernék, hogy más egy ortopédiai műtét utáni néhány hetes rehabilitáció, mint a fél oldalára megbénult sztrókos beteg elveszített képességeinek helyreállítása. Ugyanakkor megszűnhetne az a jelenlegi helyzet, hogy míg a nagyobb szakmai kihívást jelentők ellátását végző osztály rendre veszteséges, a könnyebb eseteket vállaló részlegek nyereségesek. Azzal, hogy lényegében nem egy adott ágyhoz, hanem a rajta fekvő beteghez kötődik a finanszírozás megszüntethető az az igazságtalan gyakorlat is, amely szerint egy kiemelt szorzójú rehabilitációs kórházi osztály akkor is megkapja a magasabb összeget, ha zömmel olyan betegeket kezel, akik után elvileg kevesebbet kellene fizetnie az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak.
A szakemberek évek óta hangoztatják, hogy különbséget kell tenni az úgynevezett aktív, korai rehabilitáció - amely átlagosan a kezelések 40 százalékát teszi ki - s a programozható illetve ismételt rehabilitáció között. Az előbbi csoportba azok az esetek tartoznak – legyen szó akár agyi vagy kardiológiai katasztrófáról, neuro-traumatológiai eseményről -, amelyeknél létfontosságú az elveszített funkciók visszaállításának azonnali megkezdése. Az elképzelések szerint a fenti esetek után magasabb szorzó járna, mint a szakmailag egyszerűbb, ismételt rehabilitációért. A különbségtétel ebben az esetben is kiegyenlítené az osztályok között ma meglévő bevételi különbségeket, hiszen manapság egy rehabilitációs osztály finanszírozását nem az határozza meg, hogy könnyebb vagy súlyosabb eseteket lát el.
A betegek kezelését – tekintettel az esetek különböző súlyosságára – meghatározott ideig finanszírozza az egészségpénztár. A szakmai javaslat szerint itt is fontos lenne a különbségtétel, vagyis a súlyosabb eseteket hosszabb, míg az egyszerűbbeket kevesebb finanszírozott ápolási idő illetné meg. Annak érdekében viszont, hogy ez ne a betegeken csattanjon, s ne arra ösztönözze a kórházakat, hogy minél előbb kitegyék a rehabilitálandók szűrét, az intézmények a meghatározott ápolási idő letelte után is kapnának kisebb összegű térítési díjat az adott beteg után.
Gyakori jelenség, hogy a rehabilitálandó betegek idő előtt kerülnek haza. Ennek sok esetben az az oka, hogy a túlterhelt általános kórházak különböző részlegei „öntik” betegeiket a rehabilitációs társosztályra, így az időről időre kénytelen helyet csinálni az újabb és újabb pacienseknek. A javaslat szerint ezt az ápolási napok összeadhatóságával lehetne kivédeni. Ennek keretében a rehabilitációs osztály átadhatná betegét egy rehabilitációs szakkórháznak, s a kezelés felső határnapja csak akkor telne le, amikor a beteg távozik az utolsó rehabilitációs helyről is.
