Reális adatok, bizonytalan jövő

– Ön szerint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár jó gazdaként vigyázza az adó- és járulékfizetők pénzét? A szolgáltatók által jelentett teljesítmények hány százalékát fizetik ki automatikusan, és helytelen elszámolás miatt mennyi pénzt vontak vissza az elmúlt években a szolgáltatóktól?
– A járóbeteg-szakellátásban az alapvető szakmai szabályokat rögzítő úgynevezett szabálykönyv az elszámolás alapja, és a fekvőbeteg-ellátásban is van jó néhány olyan szabály, amely az ellenőrzési algoritmusba épülve azonnal kiszűri a valótlan vagy el nem számolható teljesítményeket. Adataink azt mutatják, hogy a lejelentett teljesítmények 6-10 százaléka a járóbeteg-szakellátásban automatikusan fennakad a rostán. A legutóbb elszámolt havi teljesítmények értékelésekor például a járóbeteg-szakellátási teljesítmények 6,1 százaléka nem felelt meg a szakmai és formai szabályoknak. Figyelembe véve az úgynevezett 5 perces szakmai korlátot, illetve azt az ellenőrzési algoritmust, hogy a fekvőbetegek részére nem számolunk el járóbeteg-szakellátási díjat, a folyamatba épített ellenőrzés révén a lejelentett ponttömeg 15,3 százalékát nem fogadtuk el.

– A túlkódolásra és az indokolatlan hospitalizációra helyes válasz volt a teljesítményvolumen-korlát (tvk) bevezetése? Nem az ellenőrzési rendszer fejlesztésével kellett volna inkább reagálni a leleményes intézményvezetők trükkjeire?
– Elismerem, lehetne hatékonyabb az ellenőrzési rendszerünk, de a költségvetésünk sajnos meghatározza a lehetőségeinket. Az e-alap kasszájából körülbelül 1,4 százalékot fordítunk a működtetésre. A több-biztosítós rendszer bevezetésének tervezésekor erre akár 4-5 százalékot is szánhattak volna a régiós pénztárak. Az ellenőrzési feladatok ellátását 220 munkatársunk végzi az országban. Csak összehasonlításképpen: jelenleg körülbelül 11 ezer egészségügyi szolgáltatóval állunk szerződéses viszonyban, nem említve a patikákat és a gyógyászati segédeszközöket forgalmazókat. Helyszíni ellenőrzések eredményeképpen egyébként az elmúlt években a gyógyító-megelőző ellátásokra fordított kiadások 0,5 – 1 ezrelékének megfelelő összeget vontunk vissza. 2007-ben ez konkrétan 746 millió forintot jelentett.

– Szakértők vélekedése szerint a tvk pazarlásra ösztönzi a gyengén teljesítőket, s értelmetlenné teszi a versenyt, mivel megfosztja az előnyhöz jutás lehetőségétől a jól teljesítő, nagy betegforgalmat vonzó szolgáltatókat.
– Részben elfogadom ezt az érvelést. Valóban, a korlát nem képes megkülönböztetni a túlszámlázott, szakmailag indokolatlan teljesítményt az indokolttól. De a járóbeteg-szakrendelők példája azt igazolja, nem mindenki és nem mindenáron használja fel a rendelkezésére álló keretet.

– Ez az oka annak, hogy a közeljövőben esetleg eltörlik a járóbeteg-szakellátásban a teljesítményvolumen-korlátot?
– Gondolkodtunk ezen, de – leginkább a Pénzügyminisztérium „megnyugtatására” – nem ezt az utat választjuk.

– Pedig úgy tűnik, semmi értelme, hisz a szakellátók zöme nem használja ki a rendelkezésére álló kapacitást.
– Így igaz, több mint nyolcvan százalékuk bőven a meghatározott kereten belül marad. Ettől függetlenül a pénzügyi tárca szakértői biztonságosabbnak érzik a zárt kasszát. Lehet, hogy ezért nem érdemes most harcba szállnunk. De változtatásra mindenképpen szükség lesz, mert a teljesítményvolumen-korlát alapját a 2003. évi kapacitások határozzák meg; a rendelők által kötelezően ellátandó lakosságszám sokat változott az elmúlt öt esztendőben. Elodázhatatlan a szakellátó rendszer finanszírozásának reformja a fekvőbeteg-ellátó rendszer átalakításából adódó kapacitásmódosulás miatt is.

– És akkor még nem beszéltünk az egynapos sebészet térhódításáról.
– Ez utóbbi ellátási formát már csak azért sem szabad figyelmen kívül hagynunk, mert három egynapos ellátásban részesülő beteg egy kórházi várólistán lévő páciens ellátását válthatja ki. Éppen ezért a kormány legutóbbi döntése alapján negyedével nő az egynapos sebészeti ellátásban végezhető beavatkozások száma, és az erre elkülönített 3 milliárd forintot az egészségbiztosítási alap megtakarításából 400 millió forinttal növeljük. Csak azoknak engedélyezünk az eredeti szerződésben meghatározottnál több beavatkozást, akik már fölhasználták a teljesítménykeretüket.

– Gondolom, az aktív ágyak csökkentése is segíti ezt a folyamatot. Mit mutatnak a számok? Beigazolódtak az egészségpolitikusok várakozásai? A korábbinál többen veszik igénybe a kórházak helyett a szakrendelőket?
– Nem. A vizitdíj mind a járó-, mind a fekvőbeteg-ellátásban átlagosan 15 százalékkal vetette vissza a betegforgalmat. A népszavazás után, a vizitdíj eltörlését követően áprilisban 5-10 százalékot emelkedett a betegforgalom, azóta viszont ismét csökkent. Összességében a vizitdíj időszakához képest mindössze 5 százalékkal nőtt az igénybevétel.

– Ez azt jelenti, hogy a kórházak foggal-körömmel ragaszkodnak a pácienseikhez?
– Nehéz kérdés. Nyilvánvaló, hogy a kórházaknak az az érdekük, hogy minél több beteget lássanak el. Ezért nem elítélhetők el. Mi azonban további lehetőségek kiszélesítésével – egynapos sebészeti beavatkozásokkal, a krónikus-rehabilitációs ellátás fejlesztésével – szeretnénk elérni azt, hogy az intézmények többletbevételi forrásokhoz jussanak, és ne csak az aktív ellátás pörgetésével tudják előteremteni a fenntartásukhoz szükséges összeget.

– Az SZDSZ által elképzelt reform végrehajtásának egy adott pillanatában felvetődött, hogy a kórházak részben térjenek vissza a bázisfinanszírozáshoz.
– Valóban volt erről szó, de az érdekeltségi viszonyok megváltoztatása nem biztos, hogy a betegek javát szolgálja. A kizárólag bázisfinanszírozott intézmények számára az a legkedvezőbb, ha minél kisebb ráfordítással, minél előbb megszabadulnak a betegeiktől. Mi más utat választunk. Egyelőre nem intézményenként egységesen, hanem osztályonként, az ellátás progresszivitásának szintje alapján határozzuk meg a szolgáltatók tvk-keretét. A különleges ellátást igénylő betegek ellátását pedig igyekszünk centrumba tömöríteni. De ez csak az első lépés. A közeljövőben szeretnénk meghatározni a súlyponti kórház fogalmát és feladatkörét. Repa Imrével, a Kaposi Mór Kórház főigazgatójával közösen dolgozunk ezen, és hamarosan letesszük az általunk javasolt elképzelést a minisztérium asztalára. Ez a munkaanyag kiinduló pontja lehet az ezzel kapcsolatos vitának. Elképzeléseink szerint a súlyponti intézmények feladata egy adott populáció teljes körű ellátása, az ellátás megszervezése és irányítása lenne.

– Vagyis ismét visszatérünk az ellátásszervezői modellhez. Mekkora területet csatolnának mellé?
– Hozzávetőleg 400 ezer ember ellátását szerveznék, 25 – de legfeljebb 30 – bázisintézménnyel megoldható lenne az ország ellátása. Régiónként 3, a fővárosban 4 intézmény elegendő lenne. Az alapellátásnak, a kistérségi járóbeteg-szakrendelésnek, a városi kórházak szakmai munkájának összehangolásával biztonságosabbá és kiegyensúlyozottabbá válhatna a betegellátás.

– Milyen feltételeknek kellene megfelelniük a súlyponti kórházaknak?
– Véleményünk szerint minimum 15 szakmás, 24 órán keresztül működő, járó- és fekvőbeteg-ellátást egyaránt garantáló intézményeknek kellene lenniük, a sürgősségi osztályon folyamatos üzemeltetésű sürgősségi képalkotó diagnosztikával, laboratóriumi ellátással, betegszállító és mentő egységgel és egy éjjel-nappal nyitva tartó patikával. De hangsúlyozom, ez csak egy elképzelés.

– Most min dolgoznak, hogyan tovább?
– A kiszámíthatóbb és stabil finanszírozás érdekében az elkövetkezendő időben egy régóta – főként pénz hiánya okán – folyamatosan halogatott, de mára elkerülhetetlenné váló feladat elvégzéséhez fogunk hozzá. Ugyanis a teljesítményfinanszírozás bevezetése, vagyis 1999 óta nem vizsgáltuk azt, hogy a különféle egészségügyi ellátásokat valós értékén finanszírozza-e a pénztár. Sem a járó-, sem pedig a fekvőbeteg-ellátásban nincsenek erre valid adataink. Az októberi teljesítmények mérésekor betegségcsoportonként elemezzük majd a HBCS tartalmát. Negyven kórház vesz részt a monitorozásában, s reméljük, hogy jövő tavasszal reális adataink lesznek 20 ezer műtéti esemény és 80 ezer HBCS-ellátás költségadatairól. A 2010-es évet már ennek alapján szeretnénk finanszírozni.

– Mit gondol, milyen mértékű aránytalanságokra derülhet fény? A szakrendelők szerint rendkívül rosszul finanszírozott a belgyógyászat, az urológia, a kardiológia és a gasztroenteorológia. Ezzel szemben a pszichiátriának, a szemészetnek és a fül-orr-gégészeti ellátásoknak kedvezőbb a díjazása.
– Az, hogy egy ellátásért kapott díj értéke egyenes arányban nőtt-e a költségek emelkedésével, jóformán csak az egyes szakmák érdekérvényesítő képességétől függött. Ez nem helyes, ez a folyamat nem folytatódhat.

– Innen már csak egy ugrás lesz a finanszírozási protokollok elkészítése.
– Szerencsére ennél már előrébb járunk. A szakmai kollégiumok munkatársaival közösen kidolgoztuk és már a szaktárcánál engedélyezésre vár az emlőrák, a tüdőrák és a tetanusz finanszírozási protokollja. Most dolgozunk az infarktus, az aranyér és a hasfali és lágyéksérv, valamint a nagyvénás érrendszert érintő betegségek eljárásrendjén. (A finanszírozási protokoll az a szakmai irányelveken, protokollokon alapuló előírás, amely meghatározza, hogy adott betegségcsoport esetén – a költséghatékonysági és a méltányossági szempontokat kiemelten figyelembe véve – milyen feltételek esetén, milyen beavatkozást célszerű végezni, melyik egészségügyi ellátási szinten, milyen beavatkozással együtt, továbbá milyen minimális követelmények biztosítása mellett – a szerk.) Ha lassan is, de haladunk.

– Folynak a jövő évi költségvetési tárgyalások. Egészségügyi intézményvezetők számításai szerint az élelmiszerárak az elmúlt esztendőben 40 százalékkal, az elektromos áram 100 százalékkal, a gázárak az elmúlt 5 év alatt 400 százalékkal emelkedtek. Az áfa mértéke pedig 12 százalékról 20-ra ugrott. Ehhez képest az intézményvezetők csendben vannak. Mit remélhetnek jövőre?
– Mi tagadás, óriási dologi kiadásnövekedés volt az elmúlt időben. Egyszerűen nem lehet elhallgatni, hogy nincs inflációkövetés a finanszírozásban. A jövő évi ágazati bérmegállapodásnak még nincs eredménye, így ennek költségigényét nem ismerjük, de a dologi kiadások növekedésének inflációs hatását egyelőre 6 százalékra becsülöm. Adataink azt mutatják, hogy a gyógyító-megelőző ellátásokra fordítható keret bérek és dologi kiadások közötti aránya 65:35 arányban oszlik meg. Ennek alapján mindenki ki tudja számítani, milyen mértékű kasszanövekmény elérése lenne ideális a számunkra. Ám a konvergenciaprogram erős korlátot szab a vágyainknak. Jelenleg is folynak a pénzügyi és az egészségügyi tárca között költségvetési tárgyalások, így pillanatnyilag nem mondhatunk semmi biztosat.

Tinnyei Mária