Őserő és paródia

Eötvös Péter új Sztravinszkij-felvételei

Igor Sztravinszkij időzavarban és mintegy önkívületben írta élete egyik fő művét, az 1913-ban, Párizsban iszonyatos botránnyal bemutatott Le Sacre du Printemps című balettet. Így emlékszik viszsza: „Ősszel, amikor Svájcba viszszatértem, a családommal egy clarens- i panzióba költöztem és folytattam a munkát. Csaknem az egész Sacre ennek a háznak egy kis szobájában készült, pontosabban egy két és félszer két és fél méter területű fülkében, melynek minden bútorzata egy hangtompítóval ellátott pianínóból, egy asztalból meg két székből állt. A komponálást 1912 elején fejeztem be, mámorosan és kimerültenimages/ Hajszoltam magam, mert azt akartam, hogy Gyagilev az 1912-es szezonban bemutassa.” Ebből aztán semmi sem lett, ám aki 1913. május 29-én ott volt Párizsban, tudta-érezte, a modern művészet egyik legfontosabb premierjén vesz részt. Noha a Sacre újdonsága nem elsősorban vadságában, szélsőséges indulataiban, hanem éppen a hagyománnyal folytatott párbeszédében rejlik. Sztravinszkij a népzene, az orosz klasszikusok, Csajkovszkij, Rimszkij- Korszakov, valamint a legfrissebbek, így például Debussy (ő maga is ott volt a premieren) intonációját egyesítette valami sosem hallott, új egységben.