Operalegenda
2005. június 01. 00:00
A hetvenes-nyolcvanas évek koronázatlan operarendező-királya, vagy legalábbis (ha van ilyen) a királyi triász egyike Jean-Pierre Ponnelle. (Magam Harry Kupfert és az „egyműves” Patrice Chéreau-t, a híres-hírhedt bayreuthi Boulez/Chéreau Wagner/Ring „felét” sorolom mellé.) Ponnelle a lírai realizmus nagymestere volt. Fiatalon, ötvenes éveiben halt meg egy borzasztó balesetben. Rendezés közben hátralépve belezuhant a zenekari árokba, és olyan szerencsétlenül esett, hogy nem lehetett rajta segíteni.
A Deutsche Grammophon most két Ponnelle-rendezést jelentetett meg DVD-n a hetvenes évek elejéről. Egyik sem klasszikus előadásfelvétel, mindkettő film. Koncepciójukban, felvételtechnikájukban eltérnek egymástól. Ma már – természetesen – mindkettő régiesnek hat, de nem elavultnak. Mindkettő őrzi azt a kivételes értéket és minőséget, amely Ponnelle munkáit jellemezte.
A sevillai borbély, Rossini operájának felvétele 1972-ben készült Salzburgban. Föltehetően – bár erre magánnyomozás útján jöhettem csak rá – a négy évvel korábbi fesztivál- előadás stúdiófelvétele. A tér abszolút díszletszerű, az első felvonásban a terecskét, a másodikban Bartolo doktor házának belsejét ábrázolja, amelyhez „hozzácsalták” Rosinának a lépcső tetejéről nyíló szobáját. Díszletváltozás nincs, a képek filmes technikával, „fölsnittelve” követik egymást, a zenekart a nyitány erejéig látjuk, egy gombafejű (Beatles-frizurás) fiatalember, Claudio Abbado vezényli. A díszletben valódi élet zajlik, ami a legapróbb részletekig kidolgozott. Almaviva szerenádját végigalussza egy semmirekellő, az őrjárat behatolása megkomponált hajcihő, a viharzene alatt árus lohol át az esőben csacsijával. Mégsem naturális az előadás. Don Basilio Rágalom-áriája alatt fáklya vetíti a falra az énekes hatalmasra nőtt alakját, magnéziumporral előállított villám villan a sötétbe, amikor az áriában „robban az ágyú”.
A Deutsche Grammophon most két Ponnelle-rendezést jelentetett meg DVD-n a hetvenes évek elejéről. Egyik sem klasszikus előadásfelvétel, mindkettő film. Koncepciójukban, felvételtechnikájukban eltérnek egymástól. Ma már – természetesen – mindkettő régiesnek hat, de nem elavultnak. Mindkettő őrzi azt a kivételes értéket és minőséget, amely Ponnelle munkáit jellemezte.
A sevillai borbély, Rossini operájának felvétele 1972-ben készült Salzburgban. Föltehetően – bár erre magánnyomozás útján jöhettem csak rá – a négy évvel korábbi fesztivál- előadás stúdiófelvétele. A tér abszolút díszletszerű, az első felvonásban a terecskét, a másodikban Bartolo doktor házának belsejét ábrázolja, amelyhez „hozzácsalták” Rosinának a lépcső tetejéről nyíló szobáját. Díszletváltozás nincs, a képek filmes technikával, „fölsnittelve” követik egymást, a zenekart a nyitány erejéig látjuk, egy gombafejű (Beatles-frizurás) fiatalember, Claudio Abbado vezényli. A díszletben valódi élet zajlik, ami a legapróbb részletekig kidolgozott. Almaviva szerenádját végigalussza egy semmirekellő, az őrjárat behatolása megkomponált hajcihő, a viharzene alatt árus lohol át az esőben csacsijával. Mégsem naturális az előadás. Don Basilio Rágalom-áriája alatt fáklya vetíti a falra az énekes hatalmasra nőtt alakját, magnéziumporral előállított villám villan a sötétbe, amikor az áriában „robban az ágyú”.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
