Ónodi-Szűcs: „Tudok nyomás alatt döntést hozni”

Sokan találgatták október első napjaiban, hogy miért éppen Ónodi-Szűcs Zoltánt választotta a miniszterelnök az egészségügy új irányítójának: bár mindvégig szem előtt volt, nem tartozott a leggyakrabban emlegetett jelöltek közé. Közel egy éve irányította az állami kórházfenntartót egy olyan időszakban, amelyben ezek az intézmények az „új működés” és a politikai fogadkozások ellenére csak összehoztak mintegy 60 milliárd extra finanszírozást igénylő hiányt. Ónodi menedzserként sok formában dolgozott már az egészségügyben, de az utóbbi években inkább kritikus dolgozatai, vitairatai tették ismertté.

A Medical Tribune-ben publikált dolgozatában azt állította: a lobbi mentén alakult érdekeltségi rendszer, az átgondolatlan beavatkozások okozzák a rendszer halálát. Itt írta le először azt is, hogy az ellátást már rég nem a betegek igényei alakítják, hanem a szolgáltatók érdekei. Ám ekkor még hiába szembesítette a döntéshozókat, adatokkal is bizonyítva, hogy nem a betegek miatt szorul újraélesztésre a rendszer, A Semmelweis Terv margójára című vitairat mindmáig visszhangtalan maradt. Ónodi-Szűcs Zoltán közeli ismerőse meg is jegyezte az új államtitkárnak: ebben az országban senki nem olvas, ellenkező esetben nem nevezték volna ki az egészségügy élére…

A harmadik Orbán-kormány egy igazi kutatóval, Szócska Miklóssal vágott neki az egészségügy megmentésének. Ő igazi értelmiségi kíváncsisággal fordult az egészségügy működését valóban leíró adatok felé, abban bízva, hogy ha végre tudjuk, hogy kik, mivel, mit és mennyiért csinálnak az ágazatban, akkor a folyamatok racionalizálhatók lesznek. Szócskától különösebb dicsérő szavak nélkül vált meg négy év múlva a kormány, igaz, továbbra sem tudta megmondani senki még azt sem, hányan dolgoznak az egészségügyben. Jött Zombor Gábor, a volt kecskeméti kórházigazgató, polgármester és a Fidesz-frakció régi tagja. Tőle azt remélték, hogy jobban szót ért majd a politikusokkal – akiknek Szócska túl értelmiségi volt –, és ennek anyagi haszna is lesz az ágazat számára. Zombor egy évig bírta, lavírozott, varázsolt; empátiájával ugyan szerzett híveket magának az ágazaton belül, de az egészségügy pozícióján javítania nem sikerült. Betegségére hivatkozva kérte fölmentését. S ekkor az Orbán-kormány megint a politikai közegén kívülről hoz egy kutatót, aki azt mondja: lehet, hogy az egészségügyben nem is a valóságot látjuk; ahhoz, hogy tudjuk, sok-e vagy kevés a pénz, mindenekelőtt fel kell mérni a betegek szükségletét.

De vajon miért lenne nyerőbb az a kritikai megközelítés 2015-ben, ami 2010-ben elakadt a kormányzó párt frakciójának politikai törekvésein?

Közeli ismerői céltudatos, technokrata személyiségként jellemzik Ónodi-Szűcs Zoltánt, az egészségügy frissen kinevezett vezetőjét. Sokak szerint számára csak a cél a fontos, az odáig vezető úton pedig kemény és kíméletlen. Egy ilyen helyzetben nem számítanak barátságok, emberi kötődések, ő csak következetesen megy előre. Kíméletlen azokkal, akik útjába állnak.

Megoldóemberként jellemzi önmagát ő maga is. „A kitartásom a sportból jön” – adja meg a megoldókulcsot személyisége megértéséhez. „Édesanyám magyar bajnok, édesapám válogatott kerettag volt kézilabdában. Engem néhány évesen már úszni adtak, és hét éven át tartó napi 2-3 edzéshez a kitartásra mindvégig szükség volt. Nem voltam tehetséges úszó. Háromévnyi sírás után végül szüleim megengedték, hogy 14 évesen abbahagyjam az úszást. Ezt követően mentem el kosárlabdázni, így az a képességem, miszerint tudok nyomás alatt jó döntést hozni, már akkor működött. Profi kosarasként nekem, az egyetemistának kellett az ötezer eurós játékost irányítanom.”

Arra a közbevetésre, hogy a kosárlabda a nagyon magas fiúk sportja, rögtön rávágja: a sebesség is számít. Az akkori pályán szerzett irányítói tapasztalatainak mostani pozíciójában is nagy hasznát veheti: akkor a nála jóval tapasztaltabb, profi csapattársait mindenféle ösztönzőrendszer és egyéb eszköz nélkül kellett rávennie, hogy azt csinálják, amit mond. „A helyzet most sem egyszerűbb. Ha hiteles tudok maradni, ha el tudom hitetni a rendszer szereplőivel, hogy nincs más esélyünk, csak ez az egy út, akkor sikerülhet.”

„Éles eszű, küzdő alkat, amit egyszer elhatározott, megcsinálja” – állítják Ónodi-Szűcs Zoltánról közeli ismerősei, egykori munkatársai. „Végre valaki, akinek van alternatív elképzelése, víziója a magyar egészségügyről” – mondja róla egy neves orvos professzor, aki azonban azt is hozzáteszi: „A lelátóról persze könnyű kiabálni, hogy hülye a bíró. Most a pályán, bíróként, kicsit nehezebb lesz megmutatni, megvalósítható-e mindaz, amit a pályáról és a játékosokról még a lelátón gondolt.”

Eredetileg építészmérnöknek készült, orvos lett. Az építészethez való vonzódásával magyarázza, hogy máig magával ragadja a világból minden, ami művészi ihletésű. József Attila-rajongó, mint mondja: legalább negyven verset bármikor fejből fölmond. Az orvosi diploma megszerzése után ugyan az egészségügyben, de nem gyógyítással, hanem szoftverfejlesztéssel kezd foglalkozni, és pályafutását máig meghatározó barátságokat kötött a Fidesz belső köreihez tartozó, meghatározó emberekkel.

Ónodi-Szűcsöt jellemző történetként idézik, hogy a 2007-es reformok idején, amikor még a debreceni városi kórházat igazgatta, nem írta alá az intézménye költségvetését súlyosan csorbító, fölülről diktált, új finanszírozási szerződést. Makacssága miatt az akkori miniszter, Molnár Lajos magához rendelte, ám mire a fiatal kórházigazgató Debrecenből a fővárosba ért, már nem volt posztján a miniszter. „Na ja, Kósa Lajossal a hátam mögött én is meg mertem volna csinálni” – jegyzi meg ma a történetre az egyik befolyásos kórházi vezető.

Kósa Lajost, aki szintén néhány hete tért vissza az országos politikába pártja frakcióvezetőjeként, egyébként is sokan emlegetik Ónodi-Szűcs kinevezésének „katalizátoraként”. Sokan azt is állítják: Kósa nélkül aligha lenne esélye a frakción és párton kívüli, nem politikus beágyazottságú Ónodi-Szűcsnek, aki eddig ugyan sikeres vezető volt, de ha most nem tudhat politikai erőt maga mögött, egy kis helyi kórház kapacitásszűkítésébe is belebukhat. Kinevezésével kapcsolatban így egyelőre több a kérdés, mint a válasz: hiába vannak szép elvei, nagy ötletei, a kérdés az, hogy meg tudja-e valósítani azokat.

A fölvetésre, hogy kötött-e és milyen alkut Kósa Lajossal, azt mondja: ő ezen csak mosolyog. Rögtön hozzáteszi azt is: jó a viszonya a „polgármester úr”-ral, hiszen annak idején ő szemelte ki őt a debreceni egészségügyi szolgálat élére. Most azonban, amikor kiderült, esélyes az államtitkári posztra, barátja csak annyit mondott: ha bármi gondja adódna a frakcióval, szóljon, segíteni fog. „Az, hogy bármikor föl tudom hívni, nyilván jól jön, az ágazatnak segítség, de semmi több.”

Márpedig Ónodi-Szűcs eddigi nyilatkozataival azt sugallja: nagy dobásra készül. A kórházakban csak azok a feladatok maradhatnak, amelyek a gyógyítást szolgálják. Minden egyebet, így az olyan háttértevékenységeket, mint az élelmezés, a takarítás, a pénzügy vagy az anyaggazdálkodás, leválasztana róluk. Egyebek mellett a Magyar Időknek adott interjújában arról beszélt, hogy a jövőben ahhoz kell kötni a működési engedélyeket, hogy az ott dolgozó orvosoknak megvan-e az adott tevékenység végzéséhez szükséges kompetenciájuk vagy sem. A jelenlegi leltári jellegű minimumrendelet helyett kompetenciához és tevékenységhez kötött licencrendszert alakítana ki, ahol mindenki azt csinálhatja, amihez ért, amiben gyakorlatot szerzett. Továbbá a háziorvosi praxisokhoz delegálna számos tevékenységet – olyanokat, amikért ma a betegeknek a szakrendelőkbe kell menniük.

Arra a kérdésre, mivel és hogyan győzi majd meg a polgármestereket, hogy az adott városban nincs szükség kórházra, azt feleli: a polgármestereknek nem a kórház, hanem az a fontos, hogy maradjon a városban munkájuk az embereknek. Az ugyanis senkinek nem jó, ha van egy kórház, de nincsenek benne feladatok. Állítja: az első nagy csatája akkor lesz, amikor saját rendszerjobbító tervei elkészülnek és megkérdezi majd a miniszterelnököt, hogy akkor hozzákezdhet-e? Arra a fölvetésre, hogy erre nem lesz sok ideje, mert a választások előtti évben már nyugalomnak kell lennie, azt feleli: „Nekem ilyet nem mondtak. De ha mégis mondanák, a feladattal addigra akár végezhetek is. A pályán gyorsan kell cselezni, s a sebességgel soha sem volt gondom. Csak nem szabad úgy cselezni, hogy közben kívülre kerüljek az oldalvonalon. Vannak olyan cselezőgépek, akik addig cseleznek, míg a végén kívül találják magukat…”