Nyugdíjba vonul Rácz Jenő
Az egyetemi éveket nem számítva, 40 év egészségügyi szolgálat után nyugdíjba vonul a Csolnoky Ferenc Veszprém Megyei Kórház főigazgatója. Rácz Jenő a műtőasztal mellől került előbb kórházigazgatói székbe, majd az Egészségügyi Minisztérium élére, írja az Omegahírek.
2006-ban lett az akkor épp válsághelyzetben lévő Veszprém Megyei Kórház főigazgatója. Első munkanapján még általános sztrájk volt az intézményben és önkormányzati biztos segítette a gazdálkodást. Most ez az ország egyik legmodernebb, legfelszereltebb kórháza, ahogy sokan mondják, a „bezzeg kórház”. A főigazgató szerint a csúcson kell abbahagyni, és különben is, most már valami egészen más is izgatja, nem csak az egészségügy…
Az exminiszter a lapnak adott interjúban egyebek között azt mondja, szerződése jövő őszig szól.
– Maradhatnék még, de úgy döntöttem, hogy így szép kerek ez a történet. Élni szeretnék a lehetőséggel, hogy öregségi nyugdíjba vonuljak. Annak idején letettem egy szakmai programot az asztalra, ez a program az onkológiával gyakorlatilag beteljesedett, befejeződött. Kicsit túl is nyújtózkodtunk. Plusz projekt lenne a járóbeteg ellátás rendbetétele, amit mi már megkezdtünk azzal, hogy a héten elkezdenek beköltözni a rendelőintézetből a szakrendelések: a sebészet, az érsebészet, az urológia, a fül-orr-gégészet és szemészet. Ha megnézzük, milyen szakmai fejlesztési tervet tettem le 10 évvel ezelőtt, akkor azt hiszem, nyugodtan állhatok fel, kijelentve, hogy amit vállaltam, azt teljesítettem.
Amikor fiatalon az egészségügyi pályát választotta, el tudta volna képzelni, hogy ilyen ívet fog bejárni? Volt osztályos orvos, kórház főigazgató, de dolgozott a döntéshozatalban még egészségügyi miniszterként is…
R.J.: A pályaválasztásban alapvetően az motivált, hogy a kaposvári gimnáziumban, ahová jártam, kémia-biológia szakra, két irányba lehetett továbbtanulni, vagy az ELTE-n, vagy az orvosi egyetemen. Az előttem kifutó osztályból 26 diáknak sikerült felvételt nyerni orvosi egyetemre. Ráadásul élő példák voltak körülöttünk, a pécsi egyetemről három professzor is. Megyei ösztöndíjasként a Kaposvári Kórház traumatológia osztályára kerülhettem. A sürgősségi ellátásban már akkor nagy volt a hiány. Dr. Bodosi Mihály, a traumatológia szaktekintélye lett a mentorom, aki nem csak kiváló orvos volt, hanem remek sportember is. Ahogy saját magának is mindig magasan tartotta a lécet, úgy nekünk is. Aki azt nem ugrotta át, az eltávolította az osztályról. Mellette megtanultuk, hogy vannak feladatok, amiket el kell végezni, a határidőket tartani, ellenkező esetben vállalni a szankciókat. Ezt azóta is tartom! Arra is megtanított bennünket, hogy kellő alázattal nézzük a saját tudásunkat. Amikor először lehetőségem nyílt az ő keze alatt operálni, akkor mondta nekem, hogy egy orvosnak csak arra van lehetősége, hogy a csontok gyógyulásához a legjobb feltételeket biztosítsa, a csont a betegtől forr össze. Vagyis tudnunk kell a határainkat, hogy a mi tudásunk is véges. Nem szabad túlságosan elbízni magunkat, mert nem vagyunk Istenek.
...
Lát valódi kiugrási pontot, valós előrelépési lehetőséget az egészségügy mai helyzetében? Azért valljuk be, nem kicsi az a bizonyos kátyú… főleg ha a személyi feltételeket nézzük. Egyre kevesebb az orvos, a nővér, lassan nincs aki gyógyítson, hiába vannak a legmodernebbül felszerelt kórházak.
R.J.: Nézzünk őszintén szembe a valósággal – ez az első. Mérjük fel, honnan, hová szeretnénk eljutni. Kolumbusz is olyan hajóval vágott neki, amiről tudta, hogy azzal át tud kelni az óceánon. Ha nem nézünk őszintén szembe a valósággal és nem látjuk be, mik a problémáink, akkor azokat sosem fogjuk megoldani. Durvábban úgy lehetne fogalmazni, hogy hagyjuk abba a krónikus hazudozást. Van egy csomó olyan probléma, amiben máig ködösítünk. Minek? Ha valaki bemegy egy kórházba, úgy is látja, hogy mi a valóság. Van egy vízióm: ha a mindenkori egészségügyi döntéshozókat felállítanánk és velük elmondatnánk, amit a templomban szoktunk gyónás előtt, hosszan sorolhatnánk hányszor vétkeztünk az egészséggel, az egészségüggyel szemben: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Én sem vagyok kivétel, nem akarok másokra mutogatni. Szögezzük le mik a problémák, azokat ne kendőzzük tovább. Meg kell fogalmazni, ki mit vár el az egészségügytől és ezért egyéni és társadalmi szinten milyen áldozatot hajlandó hozni. Például hogy várja el az egészségügy fejlődését az, aki minimálbérre jelenti be az alkalmazottait, csak azért, hogy némi adót megspóroljon? Ne legyenek senkinek ábrándjai. Abból tudunk gazdálkodni, amennyi van. És az a „mennyi” rajtunk is múlik. Jól kell felállítani a prioritásokat, ha ezt nem tesszük meg, szétforgácsolódnak a források és jobb esetben maradunk ott, ahol vagyunk. Ennél csak egy lehet rosszabb, ha nem megfelelőek a prioritásaink. Úgy látom, hogy ma Magyarországon a prioritások között szóban igen, de tettekben nincs ott az élet. Egyéni szinten sem.
...
.H.:Mi lesz most Önnel? Elég nehezen képzelem el unatkozó nyugdíjasként…
R.J.: Nem titok, hogy az egészségpolitika és a szakma területéről, de még az üzleti életből is megkerestek. Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó asszony, akivel régi jó kapcsolatom van, számít rám. Rajta keresztül meg van a lehetőségem, hogy a javaslataimat akár a kormányfőig eljuttassam. Ilyen jellegű munkában boldogan részt veszek.
O.H.: Vállalna is politikai pozíciót? Például kancellárság?
R.J.: A kancellárok feladata, hatásköre még nem teljesen kidolgozott. De mindenképp úgy gondolom, oda olyan ember kell, aki 5-10 évre előre tud tervezni. Én 63 éves leszek, ezt már nem vállalnám. A véleményemet szívesen kifejteném egészségpolitikai kérdésekben, ahhoz nem kell pozíció.
O.H.:Akkor, ha jól értem, a tanácsadás, amit szívesen vállalna.
R.J.: Mondjuk igen. És ott a Veszprémi Egészségfejlesztési Iroda, ahol még látok szakmai feladatot, kihívást. Sokan ilyenkor, nyugdíj után állnak neki házat építeni, én már felépítettem egyet. Vagy könyvet írnak. Én is elkezdtem már, most erre több időm lesz.
O.H.: Valamilyen szakmai témában ír?
R.J.: Nem. Ezt kevesen tudják rólam, de nagyon szeretem az irodalmat. Novellákat, regényt és kisebb színdarabokat is írok. Most is van egy félben, egy darab. Először azt szeretném befejezni.