Az égvilágon minden ellene szól...
Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás
Amint egy alkalmazott elkezd túlórázni, a hatékonysága fordítottan arányosan csökken, írja a 24.hu.
A túlhajszoltsággal kapcsolatban az utóbbi néhány évben több tudományos kutatás is készült, és tulajdonképpen mindegyikből ugyanazt a konzekvenciát szűrték le:
- a hosszú munkaidő 40 százalékkal növelheti a koszorúér-betegség kockázatát – majdnem annyival, mint a dohányzás (50%);
- az átlagnál többet dolgozó felnőtteknél jelentősen nagyobb az esély, hogy sztrókot kapnak;
- a napi 11 órát dolgozó embereknél 2.5-szer valószínűbb, hogy depresszióba esnek, mint azoknál, akik napi 7-8 órát töltenek a munkahelyükön.
A japánoknak külön szava van arra, ha valaki halálra dolgozza magát. Ez a karoshi. A probléma annyira súlyos az ázsiai országban, hogy a kormány körülbelül 20 ezer dollárt fizet évente az áldozatok családjának kárpótlásul egy-egy tragédia után.
Az esetek száma az 1980-as években eleinte évi néhány százra volt tehető, 2015-ben már 2310-an haltak bele a munkába. Ezt mondja a statisztika, de az igazság valahol tízezer körül lehet. Japánban a hivatalos megfogalmazás szerint akkor dolgozza halálra magát valaki, ha az azt megelőző hónapban több mint 100, vagy ha az azt megelőző hat hónapból egymás utáni kettőben 80-nál több túlórája volt.
Szakértők szerint a legtöbb országban a probléma ma már nem a munkakultúrából ered, hanem a bizonyítási kényszerből. A dolgozók egyszerűen ki akarnak tűnni a többiek közül, be akarnak vágódni a főnöknél, ezért korán érkeznek és sokáig maradnak, ami kontraproduktív. Pedig bármilyen hihetetlennek is hangzik, világszintű összevetésben semmilyen összefüggés nem tapasztalható egy ország produktivitása és az átlag munkaórák száma között. Az amerikai munkavállalók heti 38.6 órát dolgoznak, ami 4.6 órával több, mint a norvég átlag. Ehhez képest a norvég dolgozók óránként 78.7 dollárral járulnak hozzá a GDP-hez (bruttó hazai termékhez), míg az amerikaiak csak 69.6 dollárral.
Amikor a vállalatok a XVIII. század végén, az ipari forradalomban elkezdték maximalizálni a gyáraik teljesítményét, a hét minden napján üzemelni akartak. Hogy minden a leghatékonyabban működjön, többet dolgoztatták az embereket. Napi 10-16 óra munka volt a normális abban az időben.
A rendkívül hosszú munkaidő feszültséget szült, és egy Robert Owen nevű bátor ember kampányt indított, hogy senkinek ne kelljen 8 óránál többet dolgoznia. A szlogenje – amit a Beatrice dalából már mindannyian ismerünk – az volt: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.
