Nem rabszolgák az ápolók!
Az ajkai Magyar Imre Kórház intenzív osztályán az összes nővér felmondott, állítólag. A WMN-en dr. Lénárd Rita írása az ápolókért szól.
(...) Már végzett orvosként, de még kezdő koromban már voltak „saját” betegeim, kórtermem. Ellenőrzés mellett dolgoztam, de a gyakorlatból a legtöbbet akkoriban is a nővérektől tanultam. Ilyenkor a legjobban attól fél az ember, hogy árthat az ügyetlenségével. Az egyik legrázósabb feladatnak a férfiak katéterezése számított. Mari nővér többször is türelmesen elmagyarázta, megmutatta, de nekem sehogy sem volt merszem a beavatkozáshoz. A sokadik alkalommal a kezembe nyomta az eszközös tálcát, szó szerint belökött a kórterembe, azzal a tömör kísérő szöveggel, hogy „most már elég volt, bemegy, megfogja a szerszámot, és beledugja a csövet, értve vagyok??”
De mesélhetek Marikáról, a mosodás nővérről is, aki minden héten kétszer megjelent az illatos, frissen vasalt, még meleg köpenyekkel, amit örömmel kaptam ki a kezéből. Egyszer félrevont, azt mondta, hogy nekem szívesen vasal, mert látja, hogy azonnal összehajtom és elteszem a szekrényembe, nem csak úgy ledobom a székre… Vagy Tamásról, aki a veszélyes hulladéknak való dobozokat hozza, amiknek az összeszerelését képtelenek vagyunk megtanulni az asszisztensnőmmel… Minden alkalommal jön és segít, újra meg újra megmutatja. (...)
Amikor kezdő orvos voltam, az volt a szokás, hogy hetente egyszer lementünk a kórbonctanra, ugyanígy a röntgenbe is, megbeszéltük, megvitattuk együtt az eseteket, tanultunk egymástól… Ez sajnos már a múlté, de hiszem, tudom, hogy a gyógyulás-gyógyítás csapatmunka, a csapatnak a beteg is egyenrangú tagja, a siker kulcsa egymás megbecsülése, tisztelete, az együttműködő kommunikáció.
Beszélhetnék még a rendelő melletti patika gyógyszerészéről is, aki nem zavarta el a beteget, hanem felhívott, amikor látta, hogy elrontottam egy receptet, megbeszéltük, elmagyarázta a páciensnek a helyzetet és megkérte, hogy jöjjön vissza hozzám. A mostani „valsartan-mizéria” (visszahívták egy gyógyszergyár vérnyomáscsökkentő gyógyszerét világszerte, mert rákkeltő szennyeződést tartalmazott – a szerk.) kapcsán a patikusok nélkül megbolondultunk volna. (...)
Ma, a hiányosságok, a várólisták, a túlterheltség miatt, a türelmetlenség és ingerültség döntően a szakdolgozókon csapódik le, a betegek és a hozzátartozók, de gyakran az orvosok részéről is. Kevesen vannak, egyre többen mennek el, kilátástalannak, tarthatatlannak érzik a helyzetüket.
A napi munkájukba egy kórházi osztályon beletartozik az ágyazástól, pelenkázástól, ételosztásról, etetéstől kezdve a gyógyszerelésen, az injekciók beadásán, infúziók bekötésén át a viziteken való részvétel is. Mindemellett egyre több az időrabló adminisztráció is, amit leginkább a műszak végén ottmaradva, fizetetlen túlmunkában képesek csak megoldani. Sokszor kénytelenek szakmai képesítés nélkül kisebb beavatkozásokat végezni szóbeli utasításra, ez különösen veszélyes.
Kevesen vannak, sokkal több műszakot kell elvállalniuk, mint ami elbírható. A fizetésük így sem elég a családra, a gyerekekre, az életfenntartásra, így a legtöbben a munka után vagy éjszaka másik helyen műszakot, egyéb munkát, például takarítást vállalnak. Ehhez járul hozzá, hogy a gyakran türelmetlen betegek és az aggódó hozzátartozók is őket okolják, velük veszekszenek az egészségügy hiányosságai miatt. (...) Kedves régi barátom, Molnár Krisztina szavait idézem – sajnos ő már Anglia nővér-csapatát erősíti –, aki azt írta Válaszúton című blogjában: „Nővér vagyok, de én is emberi lény vagyok. Teljes szívemmel dolgozom a páciens egészségéért, profi vagyok, kiszolgállak, de nem vagyok rabszolga.”
