Nem híve a holdingoknak
Vissza kell adni az egészségügynek a pár éve elvont 22 milliárd forintot, s a járulékbevételek csökkenése miatt átalakításra szorul a biztosítási rendszer is – mondta a Világgazdaságnak adott interjújában Mikola István.
A parlament egészségügyi bizottságának elnöke alapellátási csoportpraxisokkal tehermentesítené a kórházakat, s növelné az állami felelősségvállalást.
Súlyosan eladósodtak a kórházak, s egyre késik az ágazat konszolidációja. Mi lehet a megoldás?
A gyógyszertárak is hasonlóan rossz helyzetben vannak, hiszen 16,8 milliárd forinttal tartoznak a nagykereskedőknek, róluk alig esik szó. Az egészségügy minden szegletében óriási pénzhiánnyal találkozunk. Ezért mi, parlamenti képviselők is várjuk a kormány megoldási javaslatait. Azt remélem például, hogy hamarosan az Országgyűlés elé kerül a kórházak fenntarthatóságát segítő javaslat. Annál inkább, mert az előző kormány 22 milliárd forintot takarított meg, zárolt az Egészségbiztosítási Alap kasszájában, ez mindenképpen visszajár. Ez az öszszeg eltörpül ugyan az egészségügyi intézmények forráshiányához képest, de legalább mérsékelni tudják a beszállítói tartozási állományukat. A beszállítók sok helyen már csak készpénzfizetés ellenében hajlandók energiát adni, fecskendőt, orvosi technológiát szállítani, de nem tudják igazán elhagyni az ágazatot, mert abból élnek. Egyébként a legújabb fejlemény, hogy a beszállítói kört körülvevő banki szféra is megszorításokat alkalmaz, nem vagy nehezen ad csak hitelt számukra. Úgy tűnik, hogy az egészségügy belső válságának koncentrikus hatása komoly nemzetgazdasági megoldást igénylő kérdéssé vált. Ebből is következik, hogy nem halasztható tovább a konszolidáció megkezdése, amelyet az első Orbán-kormány idejében mi megkezdtünk az alapellátásban az amortizáció elszámolhatóságával. Akkor 670 milliárd volt az ágazat forrásigénye, mára lényegesen több. Nagy baj, hogy az egészségügy kimaradt a rendszerváltozás piacgazdasági átalakulásából. Amíg például a bankokat feltőkésítették, az egészségügy, a biztosító nem kapta vissza az 1950-es években, az államosításkor elvett tetemes vagyonát.
Ha jól emlékszem, az Antall-kormány 300 milliárdos vagyonjuttatásról döntött.
De nem lett belőle semmi.
Mit lehet kezdeni az egészségbiztosítóval?
Megítélésem szerint nem kerülhető meg a 120 éves, tömeges kockázatvállalásra épülő, a munkavállalók és a munkáltatók járulékaiból táplálkozó társadalombiztosítási rendszer átalakítása sem. Nehéz bevallanom – hiszen mindenkor kiálltam a bismarcki közös kockázatviselésen alapuló rendszer mellett –, de szembe kell nézni a ténynyel: az Egészségbiztosítási Alap közel felét ma már az állami költségvetésnek kell kipótolnia. Olyan mértékben meggyengült a járulékbefizetésekből táplálkozó szolidaritási rendszer, hogy a léte megkérdőjelezhető.
És mégis járulékot csökkent az új kormány?
Az ok összetett, amit a pénzügyi-gazdasági válság fölerősített. Ahhoz, hogy beinduljon a gazdaság növekedése, hogy gyarapodjanak a vállalkozások, hogy munkahelyek létesüljenek, a munkáltatók terheit kell csökkenteni. S ha majd nő a foglalkoztatás és a keresetek, ismét több lesz a bevétel. Persze nem lehet takargatni azt sem, hogy mára 59 milliárd forint járulékkal tartoznak a gazdasági társaságok, köztük az állami vállalatok is a biztosítónak. Ezért merül fel komolyan az angliaihoz hasonló, adóból finanszírozott, állami egészségügyi rendszerre történő áttérés kérdése.
Érintheti ez a járulék fejében most járó egészségügyi szolgáltatói csomagot is?
Az esetleges átállás önmagában nem. De át kell gondolni, kinek mi jár a befizetett közpénzek fejében. A szükségletalapú betegellátás azonban nem csorbulhat. Úgy gondolom, hogy a közeljövőben felértékelődik a magánmegtakarítások szerepe, például a kiegészítő biztosításoké.
Amelyek gyarapodását éppen az adószabályok szigorítása gátolja.
Nem vagyok adószakértő, de azt gondolom, olyan irányba kellene fordítani a jelenlegi folyamatokat, hogy az egészségügy forrásai állami felelősségvállalás mellett biztosítva legyenek. Jelenleg gyakran azt látjuk, hogy a kiegészítő egészségpénztárak pénzintézetek, nem elsősorban az egészségügy iránt elkötelezett intézmények. Azt várnám, hogy a betegeket, az egészségügyet támogató szervezetek legyenek. Az legyen a szerepük, hogy kiegészíthessék az egészségügyi szolgáltatásokkal szemben meglévő differenciált igényeket. Ha ez megvalósul, úgy a tehetősebb polgároknak bizonyára érdemes lesz pénztári megtakarításokba fektetni a pénzüket.
Mit ért ön állami felelősségvállaláson az egészségügyben?
Azt, hogy a 10-20 milliárdnál is nagyobb összegű közpénzből gazdálkodó kórházak fölött legyen állami kontroll.
Kerüljenek állami kézbe az önkormányzati kórházak?
A tulajdonosváltás önmagában semmit sem old meg. Az állam dolga, hogy beleszóljon a közpénzek felhasználásába, az intézmények működtetésébe. Az önkormányzat egyébként jó gazda lehetne, de neki sincs pénze. Ezért is örültem, amikor Orbán Viktor miniszterelnök úr több fórumon is azt mondta, hogy két területet lát, ahonnan nem szabad pénzt elvonni: az egyik az önkormányzati szféra, a másik az egészségügy. A gyógyítási ágazatból az elmúlt években irtózatos mennyiségű pénzt, közel 300 milliárd forintot vontak ki a konvergenciaprogramra hivatkozva. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy képtelen olyan színvonalú szolgáltatást nyújtani a betegeknek, mint korábban tette.