Nem érdemes dramatizálni

Ari Lajos, a vizitdíjjal kapcsolatos teendők miniszteri megbízottja gyakorlatilag végigjárta az egészségügyi ranglétrát, de ma is tudja még, hol csöpög a csap az alagsorban. Véleménye szerint túlzott aggodalmak övezik a vizitdíj bevezetését.

2007-et valószínuleg a nagy átalakulás éveként emlegetik majd – legalábbis, ami az egészség- ügyet illeti. Miközben azonban a kormány az egyensúly, a reformok és a fejlesztés évéről beszél, az egészségügyiek körében rendkívül nagy bizonytalanság tapasztalható. Intézményvezetőként, gazdasági szakemberként milyen évet vár?
– Nem lesz könnyű év, de azt gondolom, optimistán kell hozzáállni. A rendszerváltozás óta az egészségügyben nagyon sok minden történt; igaztalanok azok a vádak, amelyek szerint nem változott semmi. Gondoljunk csak arra, hogy az egészségbiztosítási pénztár felállt, működik, gyakorlatilag privatizálódott az alapellátás. A jelenlegi folyamatokat azonban felgyorsította a konvergenciaprogram, és ez mindenképpen kényszer. Sok szempontból igazodnunk kell Európához; azt gondolom, nem Európa-konform, hogy Magyarországon ennyi a potyautas, aki nem fizet járulékot. Ezt egyszerűen nem bírja el a rendszer.

Ön szerint egyértelmuen jó irányba fordultak a folyamatok? Korábban többször, a többi közt a Medical Tribune-ben is úgy nyilatkozott, hogy az átalakulás előtt fel kell mérni az ingatlan- és muszerállományt, a humánerőforrást, megnyerni a lakosságot, „nem ráengedni a várólistákat” – ezek egy része mintha elmaradt volnaimages/
– A politikusok eldöntötték az ütemet és a tempót. A Brüsszel által elfogadott konvergenciaprogram nagyon súlyos követelmény; a költségvetés és más törvények szintén kötelezettséget rónak ránk – ennek mentén kell dolgoznunk, és azt gondolom, mindenkinek a legjobb tudása szerint kell hozzáállnia, különben csak egymás életét keserítjük.

Azt is mondta: a rendszer akkor muködik jól, ha az embereket minél alacsonyabb szinten látják el, közel a lakóhelyükhöz, és az állam odafigyel a járulékbefizetésekre – ez is csak részben teljesül...
– Minden miniszter és minden szakmáért felelős vezető elmondta, hogy az alapellátást és a járóbeteg- szakellátást kell erősíteni. Nem véletlenül alakítanak ki súlyponti kórházakat; ez egyrészt a források, másrészt a humán erőforrás jobb allokációja miatt is szükséges. A piacon mindenkinek ki kell vívnia a maga helyét. A lakosság nagy része öreg, fogyatékos, ápolásra szorul – tarthatatlan, hogy őket aktív ágyakon lássák el. Nincs az a gazdag ország, amelyik ezt megengedhetné magának.

Ön tapasztalja az egészségügyi dolgozók elbizonytalanodását?
– Mindenkiben benne van az újtól való félelem, amit színesít az egzisztenciális érintettség. A legdrágábban kiképzett munkaerőről van szó. Minden munkahelyen célszerű életpályamodellt kidolgozni, de itt különösen. Nagyon nagy értéket herdálhatunk el. Ha valaki valahol felesleges, át kell mennie máshová. De meg kell gondolni, hogyan juthat lakáshoz, miként kap állást a felesége, találnak-e iskolát a gyerekei. Fel kell gyorsítani a magyar lakosság mobilizálását, s miután az egészségügyben lesz az első nagy, kényszerből megvalósított mobilizáció, példát is lehetne, sőt kellene mutatni.

Rá lehet venni az orvosokat, hogy oda menjenek dolgozni, ahol munkaerőhiány van?
– Nem tudom. Ekkora tömegű vándorlásra nem nagyon volt még példa.

Hány emberről lehet szó?
– Sokról. Azokban a kórházakban, amelyekben profilváltás lesz és az intézmény krónikus ellátóhellyé vagy ápolási otthonná válik, jó néhány szakmában mobilizálni kell az embereket. Elég arra gondolnunk, hány helyen van hiány háziorvosbólimages/ A magyar ember röghöz kötött, ennek egyik oka, hogy nem egyszerű lakáshoz jutni. Erre programokat kell építeni.

De nem megkésett egy kicsit a gondolkodás? Márciusra feláll az új kórházi struktúraimages/
– Nem vagyok szociológus. Lehet, hogy megkésett, de ha az is, valamikor meg kell kezdeni. Át kell gondolniuk mindezt a szociálpolitikával foglalkozóknak és a munkavállalóknak is.

Miért vállalta el a vizitdíj bevezetésének miniszteri megbízotti posztját? Nem tart attól, hogy elveszíti a kollégái körében korábban kivívott elismerést?
– Ismer engem, tudja, hogy mindig őszinte választ szoktam adni. Abból indultam ki, hogy a törvény megszületett, végre kell hajtani. Ha a sajátos eszközeinkkel ezt a folyamatot segíteni tudjuk, akkor saját magunk munkáját könnyítjük meg. Ezért vállaltam, hozzátéve, hogy mindezt nekem is végre kell hajtanom a saját intézményemben. Felkérésem nyilván az EGVE lassan két évtizedes szakmai munkájának és személyesen nekem is szólt – ha emiatt valaki másként ítél meg, mint korábban, azt csak sajnálni tudom. Azért fog leperegni rólam, mert ha ez megváltoztatja az ember több évtized alatt kialakult imázsát, kapcsolatrendszerét, akkor ott valami hiba voltimages/

Megalapozottnak tartja kollégái aggodalmait a vizitdíj beszedése körüli bizonytalanságok miatt?
– Ez olyan gigantikus szemléletváltás, hogy bármennyire is jól készítenek elő valamit, a későbbiekben szükség lehet törvénymódosításra. A félelmek egy része túlzott. Eddig is kellett adminisztrálni. Azzal, hogy felírom egy nyugtára a beteg taj-számát, nevét és elveszem tőle az összeget – ha a beteg előzékeny és eleve 300 forinttal, nem pedig nagy címletű pénzzel jelentkezik –, a folyamat csupán néhány másodperccel lassul. A háziorvosok eddig is kezeltek pénzt, gondoljunk csak a fegyvertartási vagy a gépkocsivezetői engedélyre. Vagy zsebre dugta az orvos az összeget, vagy a páncélszekrénybe. Valószínűleg most csak az aprópénz mennyisége nő. Tagadhatatlan, hogy a vizitdíj többletadminisztrációval jár, de dramatizálni sem érdemes, mert azzal csak gyomorfekélyt okozunk saját magunknak.

Nem tartja aggodalmasnak, hogy egy hónappal bevezetése még nem jelent meg a Magyar Közlönyben a rendelkezések végrehajtási utasítása? A kormánydöntést csak a hírekből ismerhetik az intézményvezetők. Hogyan tudnak kollégái felkészülni?
– A jogalkotás feszített tempót diktál. Azt gondolom, elegendő idejük lesz az intézményeknek a felkészülésre, még akkor is, ha ehhez módosítaniuk kell saját pénzügyi szabályzatukat.

 És azt életszerunek tartja, hogy az emberek az önkormányzatoktól kérjék vissza azt az öszszeget, amiért már nem kellene fizetniük a járóbeteg-rendelésen?
– Valóban, megállhattunk volna 20 alkalomnál, ugyanúgy, mint a kórházi napidíj esetén. Akkor azonban nem vagy kevésbé értük volna el azt a célt, hogy csökkenjen az orvoshoz fordulások száma.

Ön végigjárta a vezetői ranglétrát. Mitől lesz valaki jó gazdasági szakember?
– Az a kor, amikor én kezdtem a pályát, nem hasonlítható össze a maival. Mindegyiknek megvolt az előnye és a hátránya is, de a korábbi emberbarátibb volt. Lehetőséget adott a hibázásra és a tévedésre, több volt az empátia a kollégák között és kevesebb a kiélezett harc. Úgy tudott felvenni az akkori igazgató, hogy öregem, hiába vagy doktorált közgazdász, egy évig végigmész a gazdasági-műszaki szolgálat minden területén. Így aztán voltam halottszállító, udvarsöprögető, telefonos, portás, gépkocsikísérő, konyhalegény.

Nyilván tudott is minden terület problémáiról.
– Másként ítélem meg a problémákat, mert tudom, mi fáj annak az embernek, aki mínusz 20 fokban lapátolja az udvart, és azt is, milyen gondokba ütközhet egy főkönyvelő. Nagy iskola volt.

Ma is tudja még, hol csöpög a csap az alagsorban?
– Tudom, ami azért annak is betudható, hogy egy kis intézményben nem szakad úgy el a menedzsment a mindennapi élettől, mint mondjuk egy egyetemen. A rehabilitációs intézetben eltöltött 25 év lehetővé teszi, hogy az ember az információkat összegyűjtse. Nem is vágytam soha nagyobb helyre – pontosan ezért.

Mi tudható az országos intézetek sorsát érintő tárgyalásokról? Ki költözik önökhöz?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy megújult az intézet; túlnyomórészt elkészült a nagyberuházás. A betegek nagy része már átköltözhetett ebbe a tényleg európai színvonalú, valóban kórháznak nevezhető intézménybe. Felszabadulnak épületek, amelyeket rendbe kell hozni, s akkor egészségügyi vagy szociális célra hasznosíthatók. Mi azt mondtuk a minisztériumnak: tudomásul vesszük a miniszter döntését, hogy kivel kell együtt dolgoznunk, csak azt kérjük, hogy mindkét intézetnek maradjon meg a szakmai önállósága. Azt természetesnek tartjuk, hogy egy idő után a két intézmény gazdasági tevékenysége összeolvad, és vagyonkezelő holdingként működik. Példát szeretnénk mutatni, hogy ez mindenütt megvalósulhasson az ésszerű közelségben lévő országos intézetek között.

Azzal, hogy átalakul az intézményrendszer, a meglévő források kevesebb felé oszlanak, megszunnek a gazdálkodási gondjaik is?
– A rendszerből nem szabad pénzt kivonni. De ha ésszerűbben használjuk fel a pénzt, valóban több maradhat az egy egységre jutó betegellátásra. Önmagában megtakarítást jelent, ha nem lesznek felesleges, párhuzamosan elvégzett vizsgálatok. A reform irányítóinak azonban figyelembe kell venniük, hogy az átalakulás nem megy pénz nélkül – olyan megtakarításról van szó, amelyhez először beruházni kell. Ha működni kezd a biztosítás alapú egészségügy, elkezdik kiszűrni a potyautasokat, megbüntetik a feketén foglalkoztatókatimages/

images/és nem engedik el többé a nagyvállalatok járuléktartozásaitimages/
– Ön mondta. Akkor az Európából érkezőkkel együtt olyan többletforrások állnak majd rendelkezésre, amelyek az egészségügyben használandók fel.