Néhány gondolat egészségügyről, orvoslásról és reformról
Ha hinni lehet a híreknek, a rendteremtés előbb-utóbb az egészségügyben is elindul, csak a részletekről tudunk még nagyon keveset. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a változtatásokról szóló hírek java része arról szól majd: kinek mennyi pénz jut a rendszerben, illetve arról, hogy az egészségügyi büdzsé valóban növekszik-e, vagy sem.
Lesznek, akik arra a következtetésre jutnak, hogy igen, mások meg pont ennek az ellenkezőjét állítják majd. Komoly, nyakkendős urak vitatkoznak majd a televízióban arról, hogy a módosítások mit eredményeznek öt/tíz év múlva, és vélhetően kicsi az esély arra, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak majd. Az intézményigazgatók attól függően, hogy őket pozitívan érinti-e a változás, üdvözlik, ellenkező esetben elutasítják majd a kormány döntéseit.
És eközben mi változik a kiskunjásznagypiripócsi rendelőben? Semmi. Minden marad úgy, ahogy eddig.
Az egészségügyi ellátás minősége ugyanis messze nem csak pénzkérdés, sőt. Írásommal azt szeretném bizonyítani, hogy kitalálhat a kormány bármit, a gyógyítás igazi reformja a fejekben kezdődik, és ott is ér véget. Lehet jó ellátást is nyújtani kevés pénzből, és rosszat sokból. Nem ettől függ, hogy meggyógyítanak-e.
Mindezek ellenére az első gondolat a pénzről szól.
Fizetések
Az elmúlt években megtanultam, hogy ha bármilyen egészségüggyel foglalkozó írás nem azzal kezdődik, hogy az orvosi fizetések nevetségesen alacsonyak, akkor a szerző azonnal elveszíti az orvosi diplomával rendelkező olvasóközönségét. Ezért most hadd jelentsem ki én is, hogy igen, a jó orvosok fizetése nevetségesen alacsony, némelyeké elképesztően az, szinte én szégyellem magam ezért. Egy barátom óránként 1500 (igen, ezerötszáz, nem elírás) forintért ügyel a sürgősségi osztályon, ahol mindig van sürgős teendő. Megjegyzem, otthoni segítséget – háztartási alkalmazottat – sem lehet ennyi pénzért szerezni Budapesten, de a témáról részletesen később.
Kolontár és Devecser
Az iszapkatasztrófa adja azt a nagyon szomorú apropót, amelynek alapján érdemes kitérni a betegbiztonságra, és a párhuzam messze nem erőltetett. A tragédia másnapján már felelős nyilatkozatok hangzottak el arról, hogy mivel természeti katasztrófa nem történt, személyi felelőst kell keresni – mintha csak ez a két alternatíva lenne. Szinte biztos vagyok benne, hogy a gátszakadás nem egy, hanem számos okra lesz visszavezethető, és a szakemberek – akármennyire is furcsa a jelző – úgynevezett "normális balesetnek" fogják tartani. Arról van szó ugyanis, hogy a komplex rendszerekben számos olyan, előre nem látható hibaforrás van, amely önállóan biztosan nem okoz bajt, viszont egy előre szintén nem látható egyéb hibaforrással, forrásokkal közösen már olyan folyamatokat indíthatnak el, amelyek lavinaként viselkedve okozzák a tragédiát. A baj elkerülhetetlen, és teljesen normális, hogy előbb-utóbb be fog következni. Hibaforrás lehet az ember, a szervezet, a szabályozás, a környezet és rengeteg minden más.
Mi történik akkor, ha kizárólag az emberi hibát tesszük felelőssé? Valaki elviszi a balhét, a vizsgálat lezárul, és az összes egyéb rejtett hiba, amire csak egy részletes, mindenre kiterjedő vizsgálat tudna fényt deríteni, továbbra is rejtett marad, ergo a tragédia máshol bármikor bekövetkezhet.
A betegellátás is komplex rendszer, minden mindennel összefügg. Predesztinált a normális balesetekre, csak itt nem kívánt mellékhatásnak vagy műhibának nevezik. Ha valami tragédia történik, és valaki meghal, a mindennapi gyakorlat itt is megáll a felelősök keresésénél, anélkül, hogy az egyéb hibaforrásokra figyelmet fordítanának. A bűnbakkeresés viszont üzenet, mégpedig nagyon rossz üzenet. Arra késztet minden racionálisan gondolkodó egészségügyi dolgozót, hogy tegyen meg mindent azért, hogy eltussolja a hibáját, nehogy kiderüljön, mert ha igen, meghurcolják. Mi lesz ennek a következménye? Nem tanulunk az esetből, mások máshol ugyanezt a hibát fogják elkövetni, nem állítanak a rendszeren, nem csökkentik a hibaforrásokat, és megint meghal valaki. A hibákból rengeteget lehet tanulni, de ennek előfeltétele a "blamázsmentes" kultúra, máshogy nem megy.
Ha van miniszteriális feladat, amit a szakma saját maga nem tud megoldani és óriási segítségre szorul, akkor ez az. Olyan szabályozó rendszert kell összerakni, hogy a rendszerben dolgozók ne legyenek ellenérdekeltek a hibák kiderítésében, és ne kelljen örökre elbujdosniuk, ha valamit elrontottak. Mindenki hibázik, a professzortól kezdve a segédnővéren át a gyakornokig. A hiba lehetősége minden komplex rendszer inherens tulajdonsága, és a zavarok sohasem fognak maguktól megoldódni.
A probléma kezelése pedig óriási jelentőségű, noha nem nagyon látszik, hogy a betegeken kívül ez bárkit is érdekelne. Pedig az egészségügy önmagában több embert "tesz el láb alól", mint amennyien autóbalesetben halnak meg – legalábbis a külföldi vizsgálatok alapján. Nálunk ilyen még nem született, és szerintem a döntéshozók közül sokan még a probléma nagyságrendjének a felismeréséig sem jutottak el.
A cikk folytatását itt olvashatja, a 3. részért kattintson ide!
Véleményét a This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it. címre várjuk!
