Musical a rákról
A Londoni Nemzeti Színház „Útikalauz pacifistáknak a rákellenes harchoz” című előadása révén a betegség kapcsán használt metaforák megváltoztatásával azt is módosítani akarja, ahogyan gondolkozunk.
Harc. Veszteség. Túlélők. A rák kapcsán használt nyelv erőszakos metaforákkal tűzdelt csatatér, írja a New Scientistben Mary Halton, akinek egy tudományos ismeretterjesztő folyóiratban ritkán előforduló foglalkozása van: színikritikus. A Londoni Nemzeti Színház azonban most azt a célt tűzte maga elé, hogy megváltoztatja a rák kapcsán használt nyelvet, és leváltja az erőszakos metaforákat, mindehhez pedig éneket és táncot is felhasznál. Musicalben mutatja be, milyen az élete annak, akit rákkal diagnosztizáltak.
Bryony Kimmings és Brian Lobel, az „A Pacifist’s Guide to the War on Cancer” című darab szerzői már a címmel is kihívás elé állítják a súlyos betegségről való közbeszédet, hát még azzal, hogy az általában könnyű műfajnak tartott musical eszközével szólnak a rákról, hangsúlyozza Halton. Azonban, teszi hozzá Kimmings, ha a jó musicalekre gondolunk, azok mind jelentős témával foglalkoznak; a rák pedig igencsak jelentős téma.
A musical másik szerzője kifejti: rengeteg egymásnak ellentmondó információra lehet bukkanni a rákkal kapcsolatban, és zajong a témában a politika is; Lobel úgy írja le a szerepét a darab elkészítésében, hogy ő, mivel saját élménnyel is rendelkezik – fiatal korában rákkal kezelték – képes volt arra, hogy navigáljon abban az összevisszaságban, ami a rákot körülveszi.
Az erőszakos metaforák egyébként hasznosak is lehetnek. A New Scientist cikke idézi Elena Semino nyelvészt is (Lancaster University), aki rákos betegek nyelvhasználatát tanulmányozza online fórumokon, és megállapította, hogy a harcos lét az erő érzetével ruházza fel a betegeket. Egy alapvető veszélyre azonban érdemes odafigyelni, árnyalja a képet Semino: nem szabad, hogy a harc az identitás meghatározójává váljon, hiszen ha az illető harcosnak fogja fel magát, és vesztésre áll, akkor azt saját személyes hibájaként éli meg, aminek pedig számos negatív következménye lehet. Semino munkája továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy a súlyos betegséget megélők élményei igencsak egyediek, továbbá időben is változatosak; ugyanaz az ember időnként erőszakos képeket használ, máskor utazásként utal betegségére. A metafora azonban nemcsak nyelvi, de kognitív jelenség is egyben – ha ez embereket arra kérjük, hogy más metaforákban beszéljenek ugyanarról a témáról, a gondolkodásuk is teljesen meg fog változni, mondja a nyelvész, aki úgy véli, a köznyelvet azok a jótékonysági egyesületek is nagyban befolyásolják, amelyek az adománygyűjtés érdekében közellenségként írják le a rákot, amit el kell pusztítanunk.
A harcos narratíva bomlasztása érdekében a darab elkészítéséhez Kimmings és Lobel tíz jelenlegi vagy volt rákbeteg segítségét kérte. Egyikük, Stella Duffy, aki egyszemélyes darabban (Breaststrokes) is megírta már a saját emlőrák diagnózisa körüli történéseket, kifejti: hiába volt mögötte jó szándék, brutális élmény volt, amikor arra kérték, gyűlölje saját maga egy darabját, harcoljon saját maga egy része ellen.
Habár a szerzők nem gondolják, hogy egyetlen musical képes kulturális forradalmat kiváltani, bíznak abban, hogy darabjuk megváltoztatja a rákkal kapcsolatos közbeszédet, és sokakat képessé tesz arra, hogy megnyíljanak azzal kapcsolatosan, ami bántja őket, hiszen könnyebb úgy hangot adni saját félelmeinknek, ha a darab szereplői hasonló aggodalmakról számolnak be. Fontosak a tudományos értekezések is, de azok nem segítenek megérteni, milyen érzés átmenni ezeken az élményeken, míg a színháznak megvan ez az ereje, hangsúlyozzák a darab szereplői.
A musicalt – A Pacifist’s Guide to the War on Cancer – 2016. október 14. és november 29. között játssza a Londoni Nemzeti Színház.
