Mire jó az indikátor?

emlegetett kockázatszelekció is a nemkívánatos következmények közé tartozhat: az ellátók nem, vagy nem szívesen fogadják azokat a pácienseket, akiknél nagyobb a valószínűsége az ellátás gyengébb eredményének. Egy amerikai tanulmány rámutat: a rosszabb szociális helyzetű betegeket a gyengébb együttműködési készség, a cukorbetegeket pedig a műtét utáni lassabb sebgyógyulás miatt küldik tovább.

Határtalan tudás, korlátozott választás

A szakértők szerint félő: hiába hangsúlyozzák a felügyelet munkatársai, hogy a közzétett adatok nem alkalmasak – a hotelszolgáltatások minősítéséhez hasonlóan – az ellátóhelyek „csillagozására”, a laikusok néhány mutató birtokában mégis hajlamosak lehetnek arra, hogy ítéletet alkossanak az intézményekről. Persze minél több indikátort hoznak nyilvánosságra, annál nehezebb egy-egy intézmény fel- vagy leminősítése. A gyógyítás szakmai minőségét mérő indikátorok publikálásával kapcsolatban Belicza Éva fokozott óvatosságra int. Emlékeztet arra, amikor az Országos Egészségbiztosítási Pénztár három évvel ezelőtt megjelentetett néhány indikátort – infarktusos betegek halálozása, császármetszések gyakorisága –, nagy volt az orvosszakma felzúdulása, pedig az egészségbiztosító honlapján közzétett mutatók kódszámokkal biztosították a kórházak azonosíthatatlanságát. Az adatok ugyanakkor ellentmondásos képet mutattak.
  A szívinfarktus halálozási rátája önmagában ugyanis nehezen értelmezhető, hiszen a felhasznált adatállomány gyakran nem tartalmaz részleteket arra vonatkozóan, milyen súlyosságú eseteket látott el az intézmény. Így jelenhetett meg az a fals kép, amely szerint a legkisebb infarktusos mortalitás nem a legkorszerűbb ellátást biztosító kardiovaszkuláris sürgősségi centrumokban, hanem szanatóriumokban mutatható ki. A szívinfarktussal kezelt betegek 30 napos túlélési rátájának alaposabb vizsgálata azonban bizonyította, ha a betegek korával, nemével, 5 évre visszamenőleg az anamnézisével, meglévő társbetegségeivel (diabétesz, korábbi szívinfarktus) kombináljuk a nyers adatokat, akkor a látszólag legjobb eredményeket felmutató kardiológiai osztály teljesítménye a kockázatkiegyenlítés után átcsúszhat a legroszszabbak közé. Miután Belicza Éva 2005-ös, a Kardiológiai Szakmai Kollégiummal közösen végzett kutatásában azt is vizsgálta, hogy a kardiológiai centrum végzett-e a katéteres értágívezető orvos-közgazdásza a Népszabadság II. Egészségbiztosítási Konferenciáján. „Az egészségpolitikusok úgy kezdték el az egészségügy reformját, hogy az ellátás minőségéről nem tudtak semmit, mivel nem állnak rendelkezésre olyan indikátorok, amelyek alkalmasak a minőség mérésére” – hívta fel a figyelmet. Gulácsi nem kímélte a felügyeletet sem, állítva: „a minőséget mérni nem tudja, indikátorai nem felelnek tást, akadt olyan korábban pozitív minősítést kapott kórház, amely „lecsúszott” a gyengébbek közé. Azaz vagy elmulasztotta a beavatkozást, vagy minden troponinszint- emelkedéssel járó esetet infarktusként jelentett.
  A finanszírozási célú adatok összegyűjtése esetén tehát számolni kell a diagnózisok kódolási „pontatlanságával” is. Erre utalt dr. Gulácsi László, a budapesti Corvinus Egyetem tanszékmeg a szakmai gyakorlatnak. Más országokban tíz-húsz éves szürke, unalmas, egyeztetésekkel teletűzdelt szakmai előkészítő munka előzi meg az indikátorok közzétételét” – tette hozzá. A docens szerint éppen az adatok hiánya, illetve azok ellenőrizetlensége, adott esetben pontatlansága okozza azt, hogy az egészségpolitikának nincs világos képe a szektor problémáiról.