Mindenkinek van egy alma
2008. április 01. 00:00
A Dogma-mozgalom és Lars von Trier „eszköztelen” drámái (Dogville, Manderlay) után a dánok még mindig képesek meglepetést okozni. Anders Thomas Jensen, a Mifune utolsó dala rendezője, akit a magyar közönség a Wilbur öngyilkos akar lenni, a Hogy szeretsz? és a Testvéred feleségétimages/ forgatókönyvírójaként is ismerhet, imponáló magabiztossággal és arányérzékkel keveri a tragédiát a komédiával, teremt embert az állatból és hőst az antihősből.
Egy dán bőrfejűt 12 heti közmunkára ítélnek, melyet egy falusi plébánián kell letöltenie. A helyi lelkész, Ivan (Mads Mikkelsen – Dina vagyok, Casino Royale) derűsen fogadja a morcos idegent, aki szobájában kapásból Hitlerportréra cseréli a feszületet, és gyanakodva figyeli az emberi jóságban rendületlenül hívő, kissé megszállott „börtönőrét”. A büntetését töltő Adamot (Ulrich Thomsen – Születésnap, Ópium) nemcsak a pap nyitottsága és engedékenysége nyugtalanítja, de hirtelen jött szabadsága is, melyhez skinheadkörökben nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, valamint annak felfedezése, hogy a másik két templomszolga, Gunnar és Khalid továbbra is kártékony passziójának hódol, holott éppen a gyógyulás reményében költöztek be a lelkész házába. A kövér Gunnar józanodás helyett vidáman nyeli a feleseket a konyhában, Khalid pedig továbbra is sorra rabolja ki a környék benzinkútjait, pedig a rablótámadásokból már volt baja bőven. Teszik mindezt Ivan elnéző gondoskodása mellett: a pap ugyanis maga is elhallgatja legnagyobb fájdalmait: élete során olyan tragédiák érték, amelyek beismerésével képtelen lenne tovább élni. Ebbe a jóindulatúan hazug közegbe csöppen bele Adam, ezért elhatározza, hogy egyenes ember lévén mindannyiuknak megmutatja az igazat, és szembesíti őket gyengeségeikkel. Csak azzal nem számol, hogy a törékeny békét éppen cinkos hallgatásuk tartja fenn, és Ivan lelki békéje és támasza nélkül a két másik bentlakó is pillanatok alatt összeomolna.
Az író-rendező Jensen kiváló dramaturgiai érzékkel bontja ki a drámát, és kever már-már földöntúli mozzanatokat a realista történetvezetésbe. A figurák egyénisége úgy kristályosodik ki, mint egy misztikus horrorban, és a falu többi lakója is úgy mutatkozik be, mintha valami hatalmas összeesküvés volna a háttérben, holott csupán arról van szó, hogy egy kis faluban mindenki mindent tud. Jensen olyan bámulatosan vegyíti a műfaji elemeket, hogy az Ádám almáit nézve egyformán jól szórakozhatnak a misztikus thrillerek, a fekete komédiák és a társadalmi drámák kedvelői, és mindeközben a film stílusában egyenletes, a karakterépítés zavartalan.
Az Ádám almái nem mestermű, de nem is egyszerű iparosmunka, a panelek rendeltetésszerű egymáshoz illesztése, hanem valahol a kettő között foglal helyet. Jensen munkája a filmgyártás működő rendszerében készült film, amely pontosan tisztában van lehetőségeivel és értékeivel, és amely nem akar többet mondani annál, amit elmondhat, annak ellenére, hogy a két legnagyobb élő dán színész játszik benne. Ennek a történetnek egyszerű üzenete van, miszerint a látszólag legrosszabb emberből is kihozható a legjobb énje, és ezt az üzenetet gondosan megválasztott eszközökkel jutattja el a nézőkhöz, ügyelve arra, hogy semmilyen szinten se legyen közhelyes: mondandójában, karaktereiben és stílusában sem. Jensen nem zseni, de tehetséges filmes, aki különleges érzékkel nyúl azokhoz az eszközökhöz, amelyek a keze ügyébe kerülnek. Az ő tehetségéhez járul még hozzá Thomsen képessége a teljes átlényegülésre és Mikkelsen eszméletlen karakterérzéke, amelyek akár egy gyengébb alapokon álló történetet is elvinnének, de teljes fényükben csak így ragyoghatnak. Nem nehéz kitalálni, hogy Adam a film végén teljesíti vállalat kötelességét, azaz megsüti a templomkertben álló fa gyümölcséből az almás pitét, de ami addig történik, az csupa meghökkentő fordulat és kedves meglepetés. Ha a dánok így folytatják, unokáink is őket nézik majd!
Egy dán bőrfejűt 12 heti közmunkára ítélnek, melyet egy falusi plébánián kell letöltenie. A helyi lelkész, Ivan (Mads Mikkelsen – Dina vagyok, Casino Royale) derűsen fogadja a morcos idegent, aki szobájában kapásból Hitlerportréra cseréli a feszületet, és gyanakodva figyeli az emberi jóságban rendületlenül hívő, kissé megszállott „börtönőrét”. A büntetését töltő Adamot (Ulrich Thomsen – Születésnap, Ópium) nemcsak a pap nyitottsága és engedékenysége nyugtalanítja, de hirtelen jött szabadsága is, melyhez skinheadkörökben nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, valamint annak felfedezése, hogy a másik két templomszolga, Gunnar és Khalid továbbra is kártékony passziójának hódol, holott éppen a gyógyulás reményében költöztek be a lelkész házába. A kövér Gunnar józanodás helyett vidáman nyeli a feleseket a konyhában, Khalid pedig továbbra is sorra rabolja ki a környék benzinkútjait, pedig a rablótámadásokból már volt baja bőven. Teszik mindezt Ivan elnéző gondoskodása mellett: a pap ugyanis maga is elhallgatja legnagyobb fájdalmait: élete során olyan tragédiák érték, amelyek beismerésével képtelen lenne tovább élni. Ebbe a jóindulatúan hazug közegbe csöppen bele Adam, ezért elhatározza, hogy egyenes ember lévén mindannyiuknak megmutatja az igazat, és szembesíti őket gyengeségeikkel. Csak azzal nem számol, hogy a törékeny békét éppen cinkos hallgatásuk tartja fenn, és Ivan lelki békéje és támasza nélkül a két másik bentlakó is pillanatok alatt összeomolna.
Az író-rendező Jensen kiváló dramaturgiai érzékkel bontja ki a drámát, és kever már-már földöntúli mozzanatokat a realista történetvezetésbe. A figurák egyénisége úgy kristályosodik ki, mint egy misztikus horrorban, és a falu többi lakója is úgy mutatkozik be, mintha valami hatalmas összeesküvés volna a háttérben, holott csupán arról van szó, hogy egy kis faluban mindenki mindent tud. Jensen olyan bámulatosan vegyíti a műfaji elemeket, hogy az Ádám almáit nézve egyformán jól szórakozhatnak a misztikus thrillerek, a fekete komédiák és a társadalmi drámák kedvelői, és mindeközben a film stílusában egyenletes, a karakterépítés zavartalan.
Az Ádám almái nem mestermű, de nem is egyszerű iparosmunka, a panelek rendeltetésszerű egymáshoz illesztése, hanem valahol a kettő között foglal helyet. Jensen munkája a filmgyártás működő rendszerében készült film, amely pontosan tisztában van lehetőségeivel és értékeivel, és amely nem akar többet mondani annál, amit elmondhat, annak ellenére, hogy a két legnagyobb élő dán színész játszik benne. Ennek a történetnek egyszerű üzenete van, miszerint a látszólag legrosszabb emberből is kihozható a legjobb énje, és ezt az üzenetet gondosan megválasztott eszközökkel jutattja el a nézőkhöz, ügyelve arra, hogy semmilyen szinten se legyen közhelyes: mondandójában, karaktereiben és stílusában sem. Jensen nem zseni, de tehetséges filmes, aki különleges érzékkel nyúl azokhoz az eszközökhöz, amelyek a keze ügyébe kerülnek. Az ő tehetségéhez járul még hozzá Thomsen képessége a teljes átlényegülésre és Mikkelsen eszméletlen karakterérzéke, amelyek akár egy gyengébb alapokon álló történetet is elvinnének, de teljes fényükben csak így ragyoghatnak. Nem nehéz kitalálni, hogy Adam a film végén teljesíti vállalat kötelességét, azaz megsüti a templomkertben álló fa gyümölcséből az almás pitét, de ami addig történik, az csupa meghökkentő fordulat és kedves meglepetés. Ha a dánok így folytatják, unokáink is őket nézik majd!
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
