Minden sebész kompenzál

Csak egy mérce van: megmenteni mindenkit

Üllői úti sebészeti klinikai ambulancia. Dr. Weltner János vág, kötöz, maga mossa meg az alzheimeres öregasszony gipsz alatt elgombásodott kezét. Angolul is megírja a leletet, hogy rögzített ujjú páciensét kiengedjék a fémdetektoros ellenőrzőponton a repülőtéren. Aztán felmegy a frissen operáltakhoz. Megnézi, lemosták-e az elgennyedt sebű cukorbeteg lábát, ellenőrizték-e egy másiknál a katétert; még mindig kétliternyi vizelet lóg a zacskóban, az ágy oldalán. Faggatózik, türelmetlenül mordul, nem tűri, hogy ne jöjjenek rá, mitől omlott össze egy férfi elektrolit-háztartása. Csont és bőr már az az ember. Mintha csak a szemében volna élet. Nehezebb elviselni, mint a frissen csonkolt láb látványát.

Meg lehet szokni valaha?

– Ha akarja az ember, akkor igen. Emlékszem, az első anatómiagyakorlatom után, amikor ebédelni mentem a körúti sörözőbe – sóska volt és oldalas, s mi aznap épp a bordát tanulmányoztuk – bevallom, visszajött az egész a tányérra. De ha tudatosan figyelek rá, hogy túllépjek rajta, akkor meg lehet szokni. Olyannyira, hogy szinte workaholic lesz az ember.

Fél négy van, most először rohantunk el a klinikai büfébe, hogy bekapjon egy mignont.

– Mennyi lehetett, tizenöt beteg? Egy magánintézményben mindez kevésnek számít, igaz, ott húszpercnyi rendelőrezsi hétezer forintba kerül, s a költségeket meg kell termelni...

Nem megy a mennyiség a minőség rovására?

– Ilyenkor kellene sorrendet felállítani. A legkönnyebb ebben tévedni. Délután rendszerint megpróbálok az asztalomon felgyűlt papírhalomból valamit apasztani, de néhány dolgot hazaküldök. Az egyetemi közalkalmazotti tanács elnökeként is akad munka otthonra.

És a magánélet?

– Ha hazaértem, vacsora, fél tízig munka, aztán jön a kutya, akivel sétálni kell. Az a háromnegyed óra alkalmas arra, hogy kiszellőztessem a fejem.

Egyszer azt mesélte, egyik professzora még a pályája elején kérte, döntse el, hogy jó sebész akar lenni vagy jó apa. Ezek szerint jó sebész lett.

– Én akkor botor módon azt mondtam Zsebők professzornak, hogy mindkettő. Ő azt, hogy ez nem lehetséges. Igaza volt. A nagy klinikai szakmák, ahol rendszeresen követni kell az irodalmat is, többet igényelnek napi tizenkét óránál. Tizenkét-tizenhárom éves korában a fiam már úgy látta, inkább társaság neki a többi gyerek. Attól kezdve kevesebb időt igényelt tőlem, és én nem voltam elég erőszakos.