Mindannyian német futballedzők vagyunk
Csernus Imre pszichiátert a német labdarúgóedzőknél nagy arányban kimutatott burnout-szindróma (kiégés) apropóján kérdezte a Népszava.
Aki Csernus leírásából egyetlen kollégájára, családtagjára sem ismer rá, az vélhetően Magyarországtól távol ül most a képernyő előtt:
„Az ilyen edző nem tud mosolyogni, és most nem arra gondolok, amikor gúnyosan megtapsolja a játékvezetőt. A másik jellemző: soha sem ismeri be, ha tévedett, az erre irányuló kérdéseknél visszatámad vagy kitér a válaszadás elől, mindenkit hibáztat, saját magát kivéve. Akinek nincs önértékelési gondja, az belemondja a kamerába, a kérdező szemébe, hogy miben tévedett. De a probléma nem csak az edzőkre, hanem a sportélet többi szereplőjére is jellemző, és nem sportágspecifikus, ez is inkább társadalmi jelenség, nálunk nem divat kiállni a nyilvánosság elé, és azt mondani, elnézést kérek, tévedtem. Pedig aki ilyet tesz, az a nálunk elterjedt közhiedelemmel ellentétben nem gyenge, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon erős. Erre ugyanis csak az képes, akinek rendben van az önértékelése, pontosan tisztában van az erényeivel és a hibáival, ezért mindkettőt felvállalja.”
A lap rákérdezett a gyógyítás lehetőségére is:
„Mivel nem betegségről van szó, gyógyításra sincs szükség a hagyományos értelemben. A nyugalom, pihenés segít leginkább, de nem lehet elkerülni az átélt negatív élmények feldolgozását sem. Aki kiégett, az rosszul alszik, ingerlékeny, túlérzékeny lesz. Azért mondom, hogy ez túlmutat a futballon, mert jelenleg sajnos szinte a teljes magyar lakosság ilyen. Ez az állapot addig tart, ameddig nem sikerül a kudarcélményeket feldolgozni. Reálisan kell értékelni az okokat, megnézni, miben hibáztunk mi, és mi történt rajtunk kívülálló okokból. Ebben sokat tud segíteni egy szakember, igaz nálunk azt is titkolni kell, ha valaki pszichológushoz jár, mert azonnal megbélyegzik.”
