Mikulások az amerikai filmben

Spiritusz sanctus

Míg az amerikai tömegkultúra apostolaként számon tartott Hollywood filmtermésében a Mikulás a hit és a feltétlen szeretet szimbóluma, addig a tengerentúli független film a fősodor által kevéssé kedvelt társadalmi devianciákat öltözteti piros ruhába. Az alapvető eltérés ellenére egy dologban mégis egybecseng a két iskola üzenete: legyen a film hőse alsó- vagy felső-középosztálybeli, a történet végén gondtalanul rakja meg a kandallót kertvárosi házikójában.

December legelején került a magyar mozikba a szeretetalapú karácsonyfilm tankönyvi ellenpéldája, a Mizantróp Mikulások Szövetségének elsődleges hivatkozási pontja, az ünnepi bevásárlási láz – és egészében véve a fogyasztói társadalom – ellenségeinek bajnoka: Terry Zwigoff rendező Tapló télapó (Bad Santa) című filmje. A kilencvenes évek amerikai zsánereinek újrafogalmazásában Quentin Tarantino (Pulp Fiction – Ponyvaregény) mellett kulcsszerepet játszó Coen fivérek (A halál keresztútján, Fargo) alapötletéből készült történet fekete vígjáték a fehér ünnepről, ősrégi komédiás receptek és a klasszikus Mikulás-dramaturgia elemeinek felhasználásával. Billy Wilder (Van, aki forrón szereti; Legénylakás) óta tudjuk, hogy a vígjáték nem más cukormázba csomagolt keserű pirulánál, azaz hogy a rendező a fájó igazságot burleszkbetétek és habcsókromantika kíséretében kénytelen lenyomni a néző torkán. Mivel Terry Zwigoff alkoholista kasszafúró címszereplőjétől távol áll a tánc és a románc, az alkotók az új idők szellemében fekete mázba ágyazták Willie T. Stockes bérmikulás (Billy Bob Thornton) keserű igazát, minek köszönhetően a filmet a tengeri kompokon adómentes szeszeket nyelő részeg finn „turisták” leheletére emlékeztető medvecukor illata lengi be, miközben a szokásos mellékszereplők (eleinte hitetlen nő, magányos kisgyerek, gonosz ellenlábasok) felvonultatása és a lassú „jellemfejlesztés” a védjegyszerű boldog befejezés felé tereli a cselekményt.

A Tapló télapó groteszk humorának és zsánerjátékának jobb megértéséhez érdemes közvetlenül Zwigoff pirulája után bevenni egy valamivel régebbi csomagolású, jóval édesebb bevonatú cukorkát, az 1994-ben készült Csoda New Yorkban című remake-et, mely szabályos Mikulás-romantikájával és ünnepies abszurditásával még jobban kiemeli a mizantróp Télapó-történet alkoholos utóízét. Igaz, hogy a kétdimenziós placebók beviteli sorrendje szerint előbb a rossz Mikulásról kellene szót ejtenünk, a Karácsony szentségének tisztelete azonban megköveteli, hogy elsőként a jó főhős mutatkozzon be.