Mi a fontosabb a pártérdekeknél?

Nem született olyan elemzés az elmúlt években a magyar egészségügy állapotáról, amely ne festette volna végletesen sötétre a hazai helyzetet: alulfinanszírozottság, lassú és korszerűtlen ellátás, gyenge és egyenlőtlen hozzáférés, kritikus orvos- és ápolóhiány. Ön szerint melyik a legsúlyosabb probléma?

Ezt nagyon sokan kérdezik, de nincs ilyen: minden mindennel összefügg, az egész olyan, mint a pókháló, ha egy ponton elkezdem cincálni, mozog az összes többi is. Nem tudom például az alapellátást megjavítani, ha a felette levő szint, a szakellátás megrekedt, és fogadni sem tudja az átalakításokat. Ehhez képest, mit csinál ma a kormány? Sokan halnak meg rákban? Akkor adunk tízmilliárdot onkológiára! De ez így semmit nem ér önmagában: esetleg lesz néhány felújított váróhelység, meg egy-két gép, de összességben nem oldja meg a fő problémát, hogy egy onkológusnak naponta ne hatvan beteget kelljen – futószalagon – megvizsgálnia. Ötezer milliárdot is beletolhat a kormány az ágazatba, önmagában a pénztől nem fog változni semmi. Úgy kellene sok pénzt betenni, hogy közben bátran hozzá is nyúlunk az egészhez.

Akkor minden, a jelenlegi struktúrába beöntött tíz- vagy százmilliárd gyakorlatilag elkótyavetyélt pénz?

Nagyjából igen. Sőt, sokszor még árt is, mert mit lát a lakosság? De hát ennyit és ennyit költöttünk már a kórházakra és az orvosokra, és mégsem változott semmi. (...)

És mi legyen kórházakkal? Eddig szinte minden egészségügyi reform sarokköve volt a kórházösszevonás, de nem sok minden változott.

Kórházból is túl sok van – főleg Budapesten – emiatt ma ezekben is sokkal több orvosra és szakdolgozóra van szükség. Az ellátóhelyek összevonásával egy csomó, most hiányzó szakorvost, ápolót, asszisztenst be lehetne tenni a rendszerbe. De nem úgy, ahogy a jelenlegi kormány csinálja, hogy két szomszédos város kórházára azt mondják, hogy akkor az mostantól egy kórház, mert nem a külön menedzsment viszi leginkább a pénzt, hanem a bérek, ügyeleti díjak és a külön részlegek fenntartása. Ám ha ezt egyberakom, és nemcsak papíron, hanem szó szerint, fizikailag is egymás mellett állnak az épületek – akár több ezer ágyas monstrumokként – akkor lesz egyetlen megyei kórház. Oda viszont csak a legproblémásabb eseteknek kell befeküdnie, mert lesz egy csomó szakrendelő, ahol – akár egynapos sebészettel – ellátják az összes többi problémát.

Ha hatékony is, lenyelné ezt a lakosság? Hiszen, ha Pista bácsi klórházba kerül, Marika néninek akkor majd állandóan utazgatnia kell – méghozzá sokat – ha meg szeretné látogatni. Lehet, hogy többeket vinne utcára, mint a netadó vagy a CEU-törvény.

Hát, bizony utazni kell, de cserébe Pista bácsi jobb ellátást kaphat, és tíz évvel tovább élhet, Marika néni pedig eldöntheti, hogy a kényelem fontosabb neki, vagy hogy tíz évet élhessen még a férje. Érzékeny téma kétségkívül, de ha a lakosság is látja, hogy egy csomó baját helyben is tudják orvosolni, akkor szerintem ezt lehet jól kommunikálni.(...)

Számtalanszor, számtalanféleképpen nekifutottak már az átalakításoknak az elmúlt 15 évben, de egyikből sem lett semmi: ha szakértők össze is állítottak egy megfontolásra érdemes anyagot, a döntéshozók a politikai veszteségtől tartva már nem vitték végig. Ebből az ördögi körből ki lehet valahogy kilépni?

Egy ekkora reform kétségkívül nagyon kockázatos: pillanatokon belül kikerül mindenki a komfortzónájából – a betegek is, ami, ha nincs jól előkészítve, tényleg akár politikai öngyilkosság is lehet. De sajnos az is hozzátartozik, hogy – tisztelet a kivételnek – nincsenek igazán olyan politikusaink, akik tényleg valamit alkotni, vagy javítani szeretnének, és nem a saját pecsenyéjüket sütögetik, saját megélhetésüket, hatalmukat akarják biztosítani. Amíg ezt nem tudjuk megugrani, addig minden ilyen marad. Egyedül egy pártokon átívelő program segíthetne, egy nemzeti közös minimum, ami nem lehet politikai zsarolás témája, és amihez mindenki tartja magát. (...)

A teljes interjú