Metróolvasmány

Hogyan lehet könnyű, nyári olvasmányból igazi színházi élményt varázsolni? Lehetséges ez? Elég hozzá egy nagyon is laza, természetesen játszó, kiváló színésznő? Vagy a rendezésen múlik? Az Örkény Színházban valahogyan sikerült.

Hámori Gabriella miatt érdemes megnézni A műselyemlány című színdarabot.
  Darabot – írom direkt szépítve –, mert ha monodrámát írnék, magam is elrettennék tőle. Nem kedvelem a monodrámát, unalmasan szövegelő színészt képzettársít, még ha olykor volt is részem ellenpéldában, amikor színjáték lett belőle. Ritkán. Az Örkény Színházban teljes a teátrális élmény. Annak ellenére, hogy Hámori Gabriella végig, csaknem másfél órán át egy helyben ül. Szinte hihetetlen: ez az egy helyben ülés olyan mozgalmas, mint az Astoria aluljáró csúcsforgalomban. A színésznő ugyanis koreografáltan ül. Minden jelenetben más alapülést variál. A jelenetek rövidek, legtöbbjük nem tart tovább három-négy percnél, de vannak félpercesek is. Mindegyikben máshogy van öltözve, mindegyikben más a hangulat, a tartás, a gesztus. Valójában csak öltözékének néhány darabja változik, például kabát kerül a fehérnemű fölé, eltűnik a cipő és marad a harisnyás láb, de szvetter, estélyi, blúz és persze kalap is cserélődik. Nem tudom, hogyan csinálja. Dehogynem tudom, a jelenetek közötti öttíz másodperces sötétben öltözik át – ezalatt könnyű összekötő zene szól, többnyire ugyanaz a keringődallam –, nyilván láthatatlan öltöztetők segítik. Teljes az illúzió, semmit sem venni észre a turpisságból.
  Az egész a félmúlt idézőjelei között történik. Az eredeti regény, amelyből a színpadi adaptáció készült, 1931-ben jelent meg. Írója, Irmgard Keun huszonhat éves volt, de a sikerre való tekintettel öt évet letagadott a korából, és – mint a színházi ismertető írja – ehhez egész életében ragaszkodott. Viszonylag hosszú élete volt, amelynek élvezetéből több mint egy évtizeden át sokat levont, hogy Keun és a nácizmus kölcsönösen utálták egymást – a német írónő ezt az időt emigrációban töltötte. A háború után hazatért, de nem tudta megismételni korai sikereit, csak a hetvenes években fedezték fel újra, ettől kezdve megkülönböztetett népszerűségnek örvendett haláláig.   A műselyemlány, amit Gáspár Ildikó adaptált színpadra, Dorisról, a fiatal és csinos gépírólányról szól, aki „nagy nő” akar lenni. Életcélnak ez nem különösebben tartalmas. Az viszont nem kérdéses, mely út vezet a célhoz. Mindenesetre a színházon és a férfiakon keresztül. Egy hirtelen elhatározással kezdődik, amikor Doris elemel valami értékes szőrmét – azt hiszem, mókusbundát – a ruhatárból. Ennél nagyobb romlottságra – ha a férfiakat nem számítjuk – tulajdonképpen nem vetemedik, és évekkel később a bundát is visszajuttatja tulajdonosához. Nagy nővé mindazonáltal nem sikerül válnia, és egy idő után rájön, hogy nem is érdemes. Tanulságnak ez nem valami sok, de ne legyünk nagyigényűek, ne kívánjunk sokat egy lektűrtől.
  A lektűrre azt is szokták mondani: strandolvasmány. Amit vízparton, napozás közben a legjobb olvasni. Bagossy László rendező metróolvasmányt csinál belőle. Ez a saját leleménye. Az előadás keretjeleneteiben – az elején és a végén – könyvet olvas egy mai fiatal lány a metróállomáson, melynek neve Irmgard Keun Strasse. Nyilván a névadó regényét. A kettő között maga „Doris” írja a sajátját. Ha tetszik: a naplóját. Kezében ceruza, ölében füzet. A ceruza néha a levegőbe emelkedik. Könnyed póz. Merő stilizáció az egész. A jelenetek egy-egy stációt rögzítenek. A pillanatnak megfelelő kép önálló egység. Egy nevetés, egy gyöngysor, egy hanyag vagy feszült pozitúra. Csevej vagy vallomás. Változó atmoszféra. A metrómegálló műanyag széksora melletti plakátkeret tartalma jelenetenként változik. Ez jelzi a társadalmi hátteret. Fritz Lang Metropolisának filmplakátja. Náci plakát a „degenerált művészetről” („Entartete Kunst”), néger zenésszel. Lenin Oroszországa. Hogy be tudjuk határolni a kort.
  A stílus: maga az ember. Hámori Gabriella, aki lazán, elbűvölő természetességgel tart szóval bennünket. Minden mozdulata és hangja meg van tervezve, de olyan spontánnak hat, mintha abban a pillanatban rögtönözné. Semmitmondása sokatmondóbb sok nyögvenyelős dráma „üzeneténél”. Élvezeti cikk.
  Két bekezdéssel előbb nem mondtam igazat. Az előadás legvégén a könyvolvasó lány már nincs ott. A sötétben az elsuhanó metró hangját halljuk, s mire kivilágosodik, az üres állomáson csak egy feldöntött ásványvizes flakonból csöpög a víz, és a gazdátlan műselyemsál hever a széken.