Merre tovább?

Folytatás a 4. oldalról

ném az egészségügyben, ám a törvényben nem látom annak garanciáját, hogy valóban verseny alakulna ki, s a változás forrásbevonást indukálna. Kétségem van afelől, hogy az üzleti biztosítók feltételezett versengése a betegek oldaláról szemlélve valódi versenyelemekkel bővítené a jelenlegi szolgáltatási palettát, különösen azután, hogy a tavalyi kapacitásszűkítések következtében erősödött a fennmaradó és kiemelt intézmények monopolhelyzete, s a vidéki, főleg a kistelepüléseken élő betegek számára fizikailag is nehezebben elérhetővé tettek számos orvosi ellátást. Ráadásul nem látszik a piaci kényszer sem, ami alapján arra lehetne számítani, hogy a biztosítók számottevő többletforrást hoznának, hiszen a pénztárak az állam által beszedett járulékokból gazdálkodhatnak.
  A bismarcki társadalombiztosítás keretében az elmúlt évszázadban kiépült egy átfogó rendszer, ami minden problémája ellenére egész Európában működik, s amire mára generációk várakozásai épültek rá. Erre a beágyazódott – ráadásul Magyarországon jelentősen alulfinanszírozott, eladósodással küzdő – szisztémára nem lehet egyik napról a másikra rászabadítani az üzleti szemléletű finanszírozást, ha bizonytalanok e lépés következményei, vagy nem próbáljuk kivédeni előre a várható negatív hatásokat. Rövid távon a legegyszerűbb, leggyorsabban véghezvihető, leginkább költséghatékony és akár még társadalmi támogatottságra is esélyes változtatás az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) megtartása, s nemzeti biztosítóvá való átszervezése lenne. Ma az OEP egy minisztériumi főosztályként működik, szinte semmiről sem dönthet saját hatáskörben – bevételeiről egyáltalán nem, kiadásainak arányairól is csak korlátozottan. Az utóbbi időszakban az egészségügy finanszírozhatóságának fenntartása szempontjából fontos lépés volt, hogy rendezték az OEP költségvetését – ennek megítélését azonban árnyalja, hogy mindez a járuléknövelés mellett a gyógyszertámogatások és az orvosi kiadások reálértékének csökkentésével, azaz funkcionálisan forráskivonással történt. Mégis, erre alapozva el lehetne kezdeni felépíteni egy valódi, akár egyetlen nemzeti szintű, akár több regionális pénztárral működő egészségbiztosítási rendszert. Mihamarabb új forgatókönyv kell, mert az idő vészesen telik, s a legrosszabb az, ha nem változik semmi.

GÉM ERZSÉBET,
a Kopint-Tárki vezető kutatója

Álvita a keretekről

A magán kontra állami működtetésről szóló vita számomra értelmezhetetlen, hiszen a logisztikai rendszerek, a fogorvosi és háziorvosi praxisok, a gyógyszerforgalmazók és gyógyszertárak, a diagnosztika, a művesekezelés gyakorlatilag évek óta teljes egészében privát rendszerben működik. A betegek ellátása és az ágazat egésze szempontjából másodlagosnak tartom a tulajdonosi struktúrát, s az is teljesen mindegy, hogy végül egyetlen központi pénztár lesz, hét régiós vagy tucatnyi megyei. A szervezeti forma önmagában érdemben nem változtat az egészségügy működési mechanizmusain, nem szünteti meg a finanszírozási torzulásokat, nem javítja sem a betegek, sem orvosaik és ápolóik helyzetét. A keret mellékes, annál sokkal fontosabb a tartalom: azok a működési és elszámolási szabályok, amelyek mentén finanszírozzák majd az ellátást. A helyzet megoldásának – a szervezeti formától függetlenül – két alapvető kulcsa: a járulékfizetők, költségviselők körének továbbszélesítése, másrészt a finanszírozás közelítése a valós ráfordításokhoz.
  A magyar egészségügy rákfenéje az eszközamortizáció kérdése. Mondják ugyan, hogy az benne van a finanszírozásban, de gyakorlatilag ez nem igaz, vagy elhanyagolható hányadot képvisel. Ez pedig olyan alapvető kérdés, amely rendezése nélkül nem lehet egy tőkeorientált szisztémába integrálni az ellátórendszert. A finanszírozást közelíteni kell a költségekhez, az pedig csak úgy lehetséges, ha a munkaerő és a gyógyszerek mellett a rezsi, az infrastrukturális és informatikai fejlesztések, a karbantartások, az eszközbeszerzések és műszerek pótlásának költsége is beépül az árakba. Szomorúan láttam, hogy a (jelenleg még) hatályos egészségbiztosítási törvény továbbra sem rendezné ezt a kérdést, ha életbe lépne.
  Se ellene, se mellette nem vagyok a magántőke bevonásának, mivel nem ettől lesz a jövőben is működőképes az egészségügyi ellátórendszer. Mindenesetre a nemzeti kockázatközösségről nem lehet lemondani, nem engedhető meg, hogy bárki is kiszoruljon az ellátásból – másrészt viszont a szerződött betegeik ellátását a privát szolgáltatók is éppúgy megoldják, mint az állami kézben lévők. Mivel a politikusok olyan dologról – a privát tőke szerepvállalásáról – vitatkoznak, amely több mint másfél évtizede jelen van az ágazatban, egyre inkább felsejlik: a politikai huzavona álkérdések körül zajlik.

DR. MED. HABIL. GERVAIN MIHÁLY,
az orosházi kórház főigazgatója

Róka fogta csuka

Piacgazdaságban elfogadott, hogy egy óra parkolás ára átlagosan 200-300 forint, a tranzakciókért a bankok díjat számítanak fel, s fizetni kell a szemétszállításért. A parkolóhely, a pénzügyi gördülékenység vagy a tiszta közterületek mindenki számára értéket képviselnek. Egészen más a helyzet az egészséggel, azt ugyanis a társadalom döntő többsége egészen addig nem tekinti értéknek, amíg a birtokában van. Ezen változtatni kell, fogyasztói szemléletet kell kialakítani: erre tett kísérletet a vizit- és napidíjjal a kormányzat, ám az elhibázott stratégia és az előkészítetlenség miatt sem a szakmával, sem a társadalommal nem tudta elfogadtatni a reform lényegi tartalmi elemeit. Már a legelején reális célkitűzésekkel kellett volna nekiindulni, látva azt, hogy nem lehet számos fronton egyidejűleg támadva egy év alatt véghezvinni mindazt, amit a mindenkori kormánypártok az elmúlt 17 évben rendre elmulasztottak.
  Bár a március 9-i népszavazás explicit módon nem szólt az egészségbiztosításról, a fejlemények azt jelzik, hogy alapvetően mégiscsak befolyásolja annak sorsát. Ha mára nem olvadt volna el a kormánypártok korábbi – látszólagos – magabiztossága, a referendumra akkor is igaz lenne: a következtében kialakult helyzet alkalmas arra, hogy az ágazathoz annak átpolitizáltsága és bizonytalansága miatt egyébként is óvatosan és fenntartásokkal közeledő magánbefektetőket még inkább elbizonytalanítsa, a befektetésre esetleg hajlókat is eltántorítsa.
  A tulajdonosi szemléletnek nemcsak az intézmények és a biztosítók, hanem az egyének szintjén is meg kell jelennie, hogy az emberek a saját egészségükhöz úgy viszonyuljanak, mint annak a tulajdonosai. Nem gondolom szentségtörésnek a hasonlatot: ami működik a gépjármű-felelősségbiztosításnál, az miért ne működhetne az egészségügyi biztosítások terén? Amíg ugyanis nincs felelős fogyasztói réteg, addig nem lehet üzleti alapokra helyezni a rendszert. Anélkül teljesen irreleváns az, hogy milyen kereteket állítanak fel az egészségbiztosítás számára: ha nincs minden szinten jelen valamiféle tulajdonosi érdek, ha nincs értéke az orvosi ellátásnak, semmilyen rendszer nem fog működni.
  Hosszú távú építkezésnek kellett volna elkezdődnie, ehelyett egyelőre csak a romokat látjuk, ahonnan nagyon nehéz bármerre is ellépni: róka fogta csuka, a marakodók között pedig ott az őrlődő többség.

DR. SZABÓ ANDRÁS,
a Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft. cégvezetője

Csak az önérdek számít

A világon egyetlen dolgot kezdenek felülről: a gödörásást. A társadalom alapvető viszonyait átalakító változtatás a siker reményében csak akkor kezdeményezhető, ha azt az érintettek is támogatják, de legalábbis tudomásul veszik és elfogadják. Érintetteken pedig ezúttal nem az orvosokat és az egészségügyi dolgozókat értem, hanem kizárólag a jelenlegi és majdani betegeket: ha ők megértenek, elfogadnak, előnyösnek, előbbre vivőnek éreznek egy kezdeményezést, akkor a rendszer összes többi szereplője sem tehet mást.
  Az USA-ban történetileg kialakult egészségbiztosítási rendszer több évtizeddel a bevezetése után sem működik jól. Egyetlen választási ciklusban ezt kierőszakolni, végigvinni, befejezni és még eredményt is felmutatni illúzió, különösen egy olyan társadalmi közegben, amelynek a hagyományaitól, a beidegződéseitől teljesen idegen az új forma. Titkolódzással, puccsszerűen megalkotott, nem egyeztetett rendeletmódosításokkal nem lehet mélyreható átalakításokat levezényelni. Mindenekelőtt fejéről a talpára kellene állítani a rendszert, hiszen a párhuzamos betegutakat, az irracionális és rendkívül költséges ellátásszervezést, az ésszerűtlen költekezést a háziorvosok kapuőri szerepének megteremtésével lehetne elérni. Ehhez viszont a házi- és gyermekorvosi praxisok megerősítésére van szükség, hogy helyben minél szélesebb körű és befejezett ellátást nyújthassanak, s tisztes megélhetést biztosítsanak a hivatásuk gyakorlói számára. Bármilyen nyilatkozatok és kimutatások is hangozzanak el a háziorvoslás helyzetéről és finanszírozási szintjéről, elég egyetlen adatot megemlíteni: a praktizáló háziorvosok átlagéletkora 57 év. Egyre több az üres praxis, mert a fiatalok nem látnak ebben perspektívát.
  A mai helyzet alapján úgy vélem, hogy egy év múlva ugyanúgy egy állami egészségbiztosítási pénztárral állok majd szerződéses viszonyban, mint ma. Az átpolitizáltság miatt nem látom reális esélyét annak, hogy sikerülhet a magántőkét bevonni a szisztémába. A menedzserek által időnként felemlegetett hasonlat az időről most is érvényes: az idő olyan bankbetét, amelyből mindennap kiveszünk 24 órát, amit sem kamatoztatni, sem visszapótolni nem tudunk, ráadásul az egyenleget sem ismerjük, így az egyetlen lehetőségünk, ha a kivett időt optimálisan hasznosítjuk. Ma nem ez történik: a parlamenti pártok számára nem a képviselt álláspontok társadalmi hasznossága az irányadó, hanem kizárólag az attól várható politikai – és anyagi – hozadék.

DR. MRÁZ JÁNOS,
Fejér megyei házorvos